Krisztus feltámadott és diadalmas (…), győztes királyunk. A Rónay-vers kapcsán megfogja az olvasót az ünnep hangulata, költői vízióban a valóság gyönyörű szőttese, amelyen a misztérium rajzolta Krisztus-esemény tündöklik, mint tiszta valóság, amelyet nem szennyezhetnek be katonák durva kiszólásai, kockajátékai, cinikus egykedvűség, megjegyzés, hogy valakit megint a legszégyenletesebb fára szegeztek. Olvasom János, a szeretett tanítvány leírását arról a titokzatos hajnalról, amikor a Föltámadott harmadszor jelent meg nekik. Péter mintha már lemondott volna a három esztendőről, amit együtt töltöttek, amíg az Úr a földön élt. „Megyek halászni” – mondta. „Veled tartunk” – felelték a többiek is, hatan. Aztán semmit sem fogtak – egész éjszaka. Hajnalban valakit megpillantottak a parton. Megszólította őket: „Fiaim.” Ritkán használta ezt a formát. És jött újra egy különös halfogás: 153 darab nagy hal a hálóban. A parton parázs és: sült hal. Meg kenyér. Reggelivel várta kiéhezett tanítványait. Hetet a tizenkettőből… Így írja az apostol: „Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret.” Ezt is hallották: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Hívta őket: „Gyertek, egyetek!” Vajon melyik halból? Tán mindkettőből: amit ő sütött, mielőtt azok partot értek volna, s a csodás fogásból is… Azt írják, a 153 szimbolikus szám, a pontos jelentését ma már nem lehet tudni. Mégis sejthettek (sejtenek) valamit azok, akik az Írást a legkellőbb komolysággal értik. Pap barátom mondta el, hogy fiatal káplánként az Ipoly mellett szolgált. Nagyböjtben lelkigyakorlatot tartott az ipolyszögieknek. Húsvétvasárnap reggel – a miséről szobájába térve, az ajtó előtt fonott kosarat talált. Benne fehér tojások, betűzve közéjük egy cédula, rajta a szám: 153. Így fejezte be a néprajzba illő példát barátom: a víz ennyi halat nem adhatott, mégis érezte: ezek az emberek csak arra gondoltak, ami az Írás története: a jézusi adományra, amelyben ott van az ember munkája -, a halászat is.
A húsvéti tojás jelképes értelme, mint a halé: életjel, életbőség. A hal keresztény szemmel – a századokban: jézusi szimbólum, a zárt sírból való kitörés jelképe. A halból az emberhalászok juthatnak eszünkbe, akikről Jézus beszél. Mivel a természet adománya felülmúlja jelképében önmagát, egy-egy ilyen szokáshagyományban köszönet és hálaadás rejtőzhet: a krisztusi küldetésért, amit papjai gyakorolnak, és az érte mondott köszönet.
* * *
Kereszten győzedelmes Krisztus, Antiochiai Szent Ignáccal adok hálát neked, a hallgatás szavával, „amely által a bennem lévő lélek téged szeret, hozzád szól, téged lát. Te vagy nekem, Atyám, te vagy nekem Anyám, te vagy testvérem, barátom, te vagy a létező, és nincs más, ami lenne…” Mint koszorút viseljük Krisztus keresztjét – írja Aranyszájú Szent János, és hozzáfűzi: Ha keresztet vetsz, „gondolj a kereszt egész tartalmára, oldd ki a haragot és minden szenvedélyt…, szabadítsd meg a lelkedet, hiszen tudod, ki szerezte meg nekünk a szabadságot.” Nem csupán ujjunkkal kell a keresztet rajzolni, hanem teljes hittel akaratunkba vésni. Így meditálok Munkácsy Mihály kevésbé ismert olajkép-feszülete előtt (a szeged-csanádi egyházmegye tulajdona.) Úgy tartja a művészettörténész, hogy korai vázlatkép. Erős test, és plasztikus teljességével akár arra hívhatja fel a figyelmet, amit az apokrif irodalom tartalmaz, Péter szavait: „… a kereszt a kifeszített Ige, az egy és egyetlen, amelyről a Lélek mondja: Mi más a Krisztus, mint Ige és Isten hangja. Az Ige a függőleges szára, az emberi természet.”
A Munkácsy-vázlat láttán gondolkodhatok erről. Nyújtott test, félrebillenő fej – talán a Beteljesedett sóhajtás előtti pillanat, vagy a latorhoz szóló. A biztos közlés: „Velem leszel.” Ő bennünk van keresztre feszítve, mert a kereszt alakját rányomta a világra. „Körülfogja a hosszúságát és a szélességét, a magasságát és a mélységét" – mondja Jusztinosz, a II. századi vértanú. A kereszt két szárának találkozását elfedi a még beíratlan papirusztábla, amely szinte a főig nyúlik. A találkozásban a szög rejlik, amely az ember legerősebb megtartója az életben. A megtérés, a bűnbánat. Üdvözlégy, Kereszt, feltámadásunk egyetlen reménye!
* * *
Boldog viszontlátásban. Mert a látás egyúttal hely, mulandó életpálya után. Barátom ravatalánál könnyeimet morzsolom szét. Elcsöndesült a sírkert. Fény játszik falakon, fákon, és megszólalnak a kora tavaszi madarak. Aztán Johann Sebastian Bach korálja: Már nyugosznak a völgyek… Gyermekaltató-lemezről is hallható. Véletlen találkozás? Az embernek két magánya van. Az egyik a születésé, amikor a magányt a szeretet öleli át. És az agóniáé. Akkor már a magányt az útra induló visszaadja Istennek, aki egyszer élettel ajándékozta meg. A gyermeki altató a végső nyugovóra térés dallamává válik. Így állok a ravatal mellett. Magam sem tudom, miért, Kassák Lajos sorai elevenednek meg a szelíden lobogó kandeláberek mellett: Nagypéntek a kereszténység legdrámaibb ünnepe(…), tiszta fényű emberi ünnep, mert ezen a napon halt meg Jézus, a szegény názáreti ács fia, akiben, emlékezetünk szerint, először feszítették meg az igazságot. Remélem, jól emlékszem a folytatásra is: Az Igazságot – ki gondol még az igazsággal: De úgy érzem, ha Jézusról beszélünk, nem hallgathatunk az igazságról. Kassák a Mutterkának, anyjának címzett levelében írja ezeket. Emlékezetének fényével kíséri minden sorát. Bach János passiójáról meditál, amit a Zeneakadémián hallgatott meg egy dermedt téli estelen.
Annyi minden összegződik e temetési órában. Barátom erős etikai példája, tiszta embersége ebben a XVIII. századi gyülekezeti énekben kap hitpecsétet: Jézus, én bizodalmam, / Örök életre vezérem…/ Őbenne van nyugalmam… Evangéliumi példán az igazság, a mindenkori megbékélés apostola volt hívő evangélikus barátom. Újra Kassák csendít a lélekharanggal: Csend van, s ez a csendesség kimondhatatlanul mély és az irgalom melegségével telített. Gördülnek a földgöröngyök a hamvakat őrző urnára, mint nyitott sírra gördült akkor a kő. És a „zengő forrás előtör a földből” Ó, Jézus, a jóság tükre és az igazságtalanok áldozata! / A szelíd ökör és az igénytelen szamár virrasztott / születésed óráján, s mégis Te voltál az, aki ledöntötted / a bálványt és korbáccsal léptél a templomba. / Sírba fektettek és visszajöttél hozzánk / keresztre feszített ember, / sugárzó csillagkoszorú / a szegények feje fölött. Valóban megtelhet a szív bizodalommal, ha húsvéttá válik az ünnep a feltámadás reményében.
