A hagyományt nem lehet kimeríteni

Aligha találnánk ennél pontosabb, tömör megfogalmazást arról is, ami a népzenei hagyományban dalok előadását jelenti. A jelen század rengeteg kacatja elfödi ezt a rejtélyt, nemegyszer érdektelenné teszi. Pedig ez az erős gyökér ma is, a magas kultúra számára a törzs. Aki ennek „igazolására” törekszik, nincs könnyű dolga. Régit és újat szintézisbe hozni – különös tehetség képessége. Sebestyén Márta, az immár világszerte elismert népdalénekes különös tehetség, aki „népdalra született”, illetve annak a benső kultúrának etikai-esztétikai értékközvetítésére, amely a népköltészet folyton fölfedezendő kincse a dallam, a ritmus, a mozdulat által – közösségformálásra, egyéni tartásra.

Még kislány volt, de már felkaptuk a fejünket, ha egy-egy népdalversenyen vagy más alkalommal „megcsendítette szólását”. Madarak, erdők hangjait hallottuk, a néplélek derűjét és bánatát – szinte kortalannak tűnt, mint akit mély századok öröksége foglalt le, és titkos kórusában a létnek szóló- helyet kapott. Róla is el lehet mondani: senkihez sem hasonlítható, semmihez; azzal az azonosulással jellemezhető, amely rendkívüli interpretátorok összetéveszthetetlen adottsága, „égi gyöngy”. Sohasem vesztette el kislányos eleganciáját a tiszta dallamformálásban, azt az érzékenységet, amit a népdal lelkének nevezhetünk. A „gyermekvilág maradványa” igazi menedéke a népköltésnek – tartja a tudomány, ráépítve „előttünk áll a zene minden fejlődési fokozata” (Kodály). Ezt is figyelembe véve ültem le (kisunokám társaságában) a Művészetek Palotája székére október 2-án, és hallgattam a „népzenei fejlődést” teljes skáláján ismerő-közvetítő Sebestyén Márta lemezbemutató koncertjét, s közben figyeltem a gyermeki reakciót, mennyire köt le egy tizenegy esztendős kislányt ez az ősi örökségű „hangjáték”

… Szent és profán rétege a népzenének sokszor csak a szöveg által különböztethető meg. A tónus, az átélés olyasféle, mint J. S. Bach bármely művében, melyekben folyton tetten érhető a szakrális komolyság, emelkedettség. Nyitva látám mennyeknek kapuját – hallottuk mintegy megnyitóként Erdélyi Zsuzsanna archaikus imádsággyűjteményéből azt a részletet, amely egyúttal Sebestyén Márta pályájának egyik fontos elindítója volt. Az „alaphang”, amely a továbbiakban sem változott, légyen szó moldvai siratókról, vitézi, történelmi énekekről, az élet nagy fordulataihoz tartozó énekköltészetről, Balassa-strófák zenei hangképéről, táncokról, a nép ajkán megcsendülő imádságról – úgy, ahogyan tiszta forrásból buzog, nemegyszer interetnikus környezetben. A népdalénekes csillagok reménységével erősítette népes hallgatóit: a mindig fentről érkező ihletettség „szertartásával”, hogy csak így lehet, így érdemes. Mi más ez, ha nem szakralitás? Amint hangszeres kísérői: a virtuóz készséggel megáldott Szokolay Dongó Balázs és Bolya Mátyás érezték-érzik: akivel együtt muzsikálnak, egyetlen hangot sem tart profánnak. Népzenét ennél magasabb szinten manapság aligha lehet koncertpódiumra vinni.

Kodály, ha élne – hallgatva Sebestyén Márta első önálló lemezválogatását, az ennek anyagát bemutató előadását – bizonyára megismételné, amit 1946-ban az egyik svájci nyilatkozatában mondott, hogy a hagyományt nem lehet kimeríteni, ahogy azt általában hiszik. A koncert pécsi táncosainak közreműködése nem illusztráció volt, hanem a részletek egésszé formálásának művészete. A népdalénekes Sebestyén Márta egyetlen pillanatra sem különült el együttesétől. Hivatásának művészi alázata szintén a népművészet lelke, s az egyházi énekeké.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.