Fotó: Lambert Attila
Útközben a Végtelen utat hallgatjuk Kaszás Attilától. Noha ez az út „csak” három és fél órás, sokkal hosszabbnak és kalandosabbnak érezzük. Valószínűleg az az oka ennek, hogy Salgótarjántól, majd Somoskőújfalutól a határon túl karakteresen változik a táj: westernfilmbe illő, sziklás-őserdős hegyek között haladunk, kifelé megyünk a számunkra ismerős világból, és egy olyan helységbe tartunk, ahol még egyikünk sem járt, egy olyan programra, amely nagy tömeget mozgat meg, és mi eddig mégsem hallottunk róla. A GPS és a telefonjaink pedig Barkához közeledve kiírják: „Az adatkapcsolat megszakadt.”
A falu határába érve mintha egy fesztivál forgatagába kerültünk volna, és azonnal parkolási problémával szembesülünk. Ki lehetne tenni a „megtelt” táblát: az út szélén és a szántóföldön is autók végtelen sora áll. Mi, sajtósok lévén, továbbgurulhatunk, és nagy nehézségek árán ugyan, de végül parkolóhelyet is találunk a templom közelében, a Csermosnya-patak partján.
A misét a templom alatti kertben tartják, amely teljesen megtelik: ezernél is többen vannak a zarándokok, akik a tűző napon állva sok-sok színes ernyőt tartanak a fejük fölé. Eigel Gábor plébános köszönti a megjelenteket „a magyarok egyik legnagyobb búcsújáró helyén”, majd Cserháti Ferenc beszél arról a közösségélményről, amelyet nyugat-európai és amerikai útjain és itt egyaránt megél: az összmagyarság összetartozásáról, a Szent István-i örökségről.
Miközben a feltámadó szél a hajnali vihar esőcseppjeit hinti ránk a kert fáiról, Zakariás próféta szavait hallgatjuk: „Ujjongj és örvendj, Sion leánya, mert íme, én majd eljövök, és benned lakom – mondja az Úr. – Azon a napon majd sok nemzet csatlakozik az Úrhoz, és az én népemmé lesznek.” Azután az Efezusiaknak írt levél következik: „Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. (…) Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint.” Végül Jézus szavaival szembesülünk az evangéliumban arról, kik az ő anyja, nővérei és testvérei.
„A kegyhelyek szentélyek; olyan gyógyforrások, amelyekből már elődeink is ittak, és felfrissültek, új erőre kaptak, hitre leltek tőle – kezdi prédikációját a püspök. – Amikor ide, a Skapulárés Kármelhegyi Boldogasszony szentélyébe jöttünk, mindig hazajöttünk – mint az elmúlt 260 év során őseink oly sokszor –, hogy oltalmat, megerősítést kérjünk. A kegyelmek Anyjához fordulunk, hogy járjon közben értünk, akárcsak a kánai menyegzőn az ifjú párért, és Jézus akár csodát is tegyen velünk itt ma. A galileai Kármel hegyen a horizont kitágul, új távlatok nyílnak. Ott mutatott be Illés próféta élő áldozatot az egyetlen, igaz Istennek, és ott győzte le Baál papjait. Később pedig remeték hegye lett a Kármel.”
A skapuláré vállon hordható ruha, illetve az azt helyettesítő érmecske, amely a kármelita rendhez kapcsolódik. Aki e vállruhát felölti, Jézust ölti magára, Krisztust, Mária hitét és szeretetét akarja önmagában és tettei által megjeleníteni. Jézus égi édesanyát adott nekünk. Szeretjük és tiszteljük őt, mert igent mondott Isten akaratára. Mária a Fiára mutat, és azt kéri tőlünk: „Tegyetek meg mindent, amit mond.”
A püspök elmeséli, hogy helyi férfiak megkérdezték tőle, miért maradnak el a fiatalok a misékről, miért nem követik őseik hitét. Azt válaszolta nekik: azért, mert mi, idősebbek gyengék vagyunk, és a vallásosságunk nem hiteles. Mária példája a keresztségi ígéreteinkre irányítja a figyelmünket. Tesszük is, amit ígértünk, vagy csak mondjuk, csak külsőleg zarándokolunk? A gyenge, elesett testvérek segítése: ez az igazi skapuláré, azaz habitus, magatartás.
A skapuláré keresztény hivatásunkra hívja fel a figyelmet. A gyengédség forradalmára, amelyet egy fiatal lány igenje indított el a világ perifériájáról. A gyengédség forradalmára, amely összezavarja az erőseket, és arra késztet bennünket, hogy a saját igenünket is kimondjuk. Isten közösséghez tartozásra, szolgálatra, megbocsátásra szólít fel. Krisztus titkait Mária lelkületével kellene megélnünk, aki elsőként vállalkozott Jézus befogadására és követésére. Tegyünk így mi is, ma is.
*
A mise végén a püspök megáldja a skapulárékat és viselőiket, a plébános pedig elmondja: ő 1964 óta visel skapulárét, abban a reményben, hogy egyszer – minél előbb – elérkezik az az idő, amikor Mária szeplőtelen szíve diadalmaskodik, és minden nép dicséri majd Istent. Végül Köteles Ágoston átnyújtja a vendégnek a felvidéki magyarság történetéről és szenvedéseiről írt könyvét. A püspököt, mint elmondja, közvetlenül érinti e téma, mivel szülőfalujából, a romániai Túrterebesről is sokakat elhurcoltak annak idején.
Amikor a mise után itt-tartózkodásának két napjáról kérdezzük a püspököt, a lenyűgöző tájról, a szállásának ablakán át elé táruló pazar látványról beszél először. „A Szűzanya jó helyen rendezte be a rendelőjét”, mondja, majd az itteniek lelkületéről, Máriához való ragaszkodásáról mesél. És a szórványlét sajátosságairól, nehézségeiről, amelyek Nyugaton is hasonlók, és fokozottabb elkötelezettséget, buzgóságot eredményeznek. Cserháti püspök minden tőle telhetőt megtesz, hogy a létért való küzdelmében támogassa a szórványban élő magyarságot, de tudja, hogy amit ő tehet, csak csepp a tengerben.
*
Körülnézünk a búcsúban, és bemegyünk a plébániára, ahol némi ízelítőt kapunk a búcsús hangulatból, a szó átvitt és valódi értelmében egyaránt. Asszonyok tüsténkednek ugyanis, minden asztal tele van süteménnyel, és egy úr gulyást főz a kertben. Szeretnénk beszélgetni a plébánossal, ám mennie kell. Ígérjük, hogy megvárjuk, de egy óra múlva a gazdasszony tanácsára inkább utánamegyünk a kastélyba, amely ma művelődési ház. Éppen a díszebéd végére érkezünk, és látjuk, amint a polgármester búcsúajándékkal kedveskedik a távozóban levő püspöknek.
Kapunk az alkalmon, és rövid interjút kérünk Icso Bélától, aki 2003 óta vezeti a községet. Barka sokak számára egyet jelent a búcsújával, mondja, és az esemény nemcsak magát a települést, hanem a Csermosnya-völgy és a széles környék lakosságát is megmozgatja évről évre. A legnagyobb ünnepünk. Helyi mondások is bizonyítják ezt, mint például az, hogy „Vége a barkai búcsúnak, vége a nyárnak”, ami itt, 560 méter magasan évszázadokon át igaz is volt.
Manapság, mivel a fiatalokat az egyházi események kevéssé vonzzák, falunapokká bővítették a búcsút, ami idén egy szombati röplabdás és kispályás focis sportdélutánt jelentett. A környéken sokféle egyéb kulturális eseményt, koncertet rendeznek ilyentájt, így akik maradtak vagy idezarándokoltak, azokat valóban a hitbeli elkötelezettség motiválta. Icso úr szerint a misén körülbelül 1200-an vettek részt. Barkán, mint megtudjuk, 580-an élnek.
A búcsúnak nincs idegenforgalmi jelentősége, mert a településen nincsenek szabad szálláshelyek. Ezért ez a nap inkább családi ünnep itt, de ebben a minőségében, a közösség élete és megmaradása szempontjából nagyon fontos.
Az egyházak (a reformátusok jelenléte is meghatározó Barkán) és az önkormányzat között kifejezetten szívélyes a viszony. A templomok környékének rendben tartását az önkormányzat végzi, de anyagi támogatást is nyújt, tűzifát is biztosít az egyházközségnek és a parókiának, és pályázatok írásában, lebonyolításában is segít nekik.
Barka fiatal és fiatalodó, növekvő lélekszámú település, évente húsz új lakója születik. 21 fős óvodája emiatt egyre szűkösebb, nemsokára újabb 21 ovis befogadására alkalmas épületrésszel bővítik. Ehhez a magyar államtól kaptak támogatást.
A lakosság nyolcvan százaléka magyar ajkú roma, a munkanélküliek aránya 60-70 százalék. Az önkormányzat a legnagyobb munkáltató, valaki minden családból dolgozik. Az utóbbi években egyre többen járnak munkába a környékre vagy akár egészen messzire is; főleg az építőipar és az erdőgazdaság kínál lehetőségeket.
A búcsú – ha nem is feltétlenül vallási szempontból – óriási esemény a település valamennyi lakója számára; már egy hete minden család lázasan készülődött rá, és minden családtag hazatért, hogy megüljék az ünnepet.
*
Amikor az interjú véget ér, a kultúrteremben még mindig az ünnepi ebéd helyszínének rendbetételén dolgoznak. Két csupa szív asszony azonnal süteményt, pogácsát, alkoholmentes sört és üdítőt csomagol nekünk, s közben a búcsús emlékeiket idézik fel. Azt az időt, amikor még gyalog, zarándokként érkeztek Barkára a Szádelői-völgyön át, amikor a búcsú hetének szerdáján még böjtöltek, és otthon tisztelettel figyelték a „skapulárét végző” nagymamát.
