A Gulag krónikása

Salamov, egy pravoszláv lelkész fia, 1907-ben született Vologdában. A húszas évek forradalmi lendülete őt is magával ragadta, ám Sztálin-ellenes véleményét sosem rejtette véka alá. Ez lett a veszte: 1929-ben letartóztatták, és a hírhedt Butirki börtönbe vitték. Bár jogásznak tanult, szabadulása után író lett belőle. Trockista tevékenység vádjával tartóztatták le ismét, 1937-ben. Nem bíróság ítélkezett felette, hanem a háromtagú Különleges Tanács, mely egyetlen ügyre sem fordított többet húsz percnél. A büntető törvénykönyv 58., politikai bűncselekményekre vonatkozó paragrafusa alapján ítélték el. (Ezeket az embereket később csak „ötvennyolcasoknak” hívták. Az ő büntetésüket sokszor tárgyalás nélkül hosszabbították meg úgy, hogy az elítélt minderről csak később értesült.) Kolimára került, ahol „az emigrációs kultúra magasztalása és a hitleri hadigépezet dicsérete” miatt újra elítélték. 1946-ban elvégzett egy felcsertanfolyamot – ezzel nemcsak mások, hanem a saját életét is megmentette. Bár 1951-ben kikerült a lágerből, Kolimát nem hagyhatta el. 1953-ban szabadult végleg, és 1956-ban rehabilitálták. Azonnal nekilátott a Kolimai elbeszéléseknek, de életében nem jelent meg belőle semmi. A hivatalos irodalmi közeg elhallgatta, az emigráns művészek megtagadták. Ami nem történt meg a lágerben, bekövetkezett a szabadságban: összeomlott, majd 1972-ben megjelentetett egy cikket a „Kolimai elbeszélések időszerűtlenségéről”. A KGB egész életében megfigyelés alatt tartotta, amikor már beteg és magatehetetlen volt, akkor is házkutatást tartottak nála. Elmegyógyintézetbe zárták, ott halt meg 1982-ben.


A Szovjetunióban 1923-ban hatvanöt koncentrációs tábor volt, ahol 1928-ban harmincezer, 1938-ban pedig már nyolcmillió ember élt. A Kolimán lévő táborokat a Belügyi Népbiztosság felügyelte. A rabok aranyat és szenet bányásztak, napi tizenkét-tizenhat órás munkaidőben. Télen elviselhetetlen, ötvenfokos hideg volt, ráadásul az emberek csak minimális élelmiszer-fejadagot kaptak – kenyeret és valami híg levesszerűséget. Becslések szerint hárommillió ember halt meg Kolimán. „Kolima nem volt pokol, legalábbis nem a szó vallási értelmében. A pokolban a bűnösök bűnhődnek, vétkesek sínylődnek. A pokol az igazság győzelme, Kolima az abszolút rossz diadala volt” – írja Mihail Geller történész.

Salamovnak már 1952-ben sikerült eljuttatnia verseit Borisz Paszternakhoz, aki nagyra értékelte őket. Kapcsolatuk annyira szorossá vált – annak ellenére, hogy a posta eléréséhez Salamovnak sokszor ezer kilométert kellett utaznia –, hogy Paszternak kikérte a véleményét a Zsivágó doktor megírásához.

Salamov írásai elsőre olyanok, mintha csak egy szemtanú papírra vetett sorai lennének. A Kolimai elbeszélések azonban nem visszaemlékezések. Szigorú szerkezetű írások, melyeket sajátos szenvtelenség jellemez. Tárgyilagosak, nincs bennük általánosítás, ítélet. (Ebből a szempontból gyökeresen eltérnek Szolzsenyicin írásaitól.) Az elbeszéléseknek kevés szereplőjük van, akik nem hősök, nem jönnek sehonnan, és nem tartanak sehová. Éppen ez a hideg objektivitás az, amivel Salamov igazán hatással tud lenni az olvasóra. Ahogyan az emberi személyiség leépüléséről, megsemmisüléséről ír – például a Cherry brandy című novellában – épp arra irányítja rá a figyelmet elemi erővel, ami az emberben utánozhatatlan és megismételhetetlen érték.

A Jogászok összeesküvése egyrészt több szempontból is mintája Salamov írásmódjának, másrészt jól mutatja, milyen volt az általános légkör az északi táborok körül. Salamovot Magadanba szállítják, a hosszú út során bejárja Kolima szinte valamennyi börtönét. Ezek embertelen világát szinte csak mellékesen írja le. Közben rabtársakkal is találkozik, nem egy közülük lakonikusan közli, hogy éppen agyonlövetésre megy. Csak az utolsó pillanatban lesz számára világos, hogy a parancsnok, Rebrov kapitány éppen egy koncepciós pert készít elő, ezért gyűjtik össze a lágerekben fellelhető jogászokat. Azonban váratlanul letartóztatják Rebrovot, ezért mindenkit visszaküldenek az eredeti helyére. Az író itt sem ítélkezik, semmiről sem mond véleményt. Bár a hatást látszólag egyedül az abszurd helyzet leírása éri el az olvasóban, ehhez Salamov zseniális stílusa is kellett.

Varlam Salamov egyszer így nyilatkozott írásairól: „A művészet nem az élet megismerésének módja, hanem életmód. Az új próza önmagában esemény, nem pedig események ábrázolása.” E szikár, szinte kérlelhetetlen objektivitás lehetett az oka annak is, hogy Szolzsenyicinnel egyáltalán nem értették meg egymást. Salamov szerint Szolzsenyicin a hidegháború eszközévé vált, ez pedig megengedhetetlen. Nem célravezető igazságot tenni közöttük. A szovjet koncentrációs táborok világának megismeréséhez mindkettejük életművét érdemes elolvasni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..