Egyházunk azonban segítségünkre siet, és nem szűnik meg hirdetni a húsvéti örömöt, a feltámadás örömhírét, amely nélkül hiábavaló lenne az igehirdetés, és hiábavaló lenne a hit (vö. 1Kor 15,14). A kenethozó asszonyok vasárnapján a konták kettős mozgást állít a szemünk elé. A jámbor asszonyok Jézushoz jönnek, hogy elsiratva őt illendő temetésben részesítsék. Aztán felszólítást kapnak, hogy menjenek, és hirdessék a feltámadás örömhírét.
Énekünk első része az egyszerű, tiszta örömről szól: „A kenethozó asszonyoknak örömet rendeltél, Krisztus Istenünk”. Micsoda öröm lehetett számukra, hogy ők lehettek a feltámadás első tanúi! Nem Péter, a főapostol, nem is a többi apostol, hanem ők tudták meg legelőször az angyaltól, hogy Jézus feltámadt. Ők találkoztak a sírkert harmatos hajnalán „a halottak zsengéjével, a teremtmények elsőszülöttjével”. Emberileg érthető, hogy először „félelem és rettegés fogta el őket, és senkinek semmit nem szóltak” (Mk 16,8). Ám amikor tudatosult bennük a világraszóló esemény, „felvidulva imádták” az „élő Istent”, a feltámadott Üdvözítőt.
Az ének második része rámutat az okra: miért jelent mérhetetlen örömet Jézus Krisztus feltámadása: „Éva ősanyánk sírását pedig föltámadásoddal megszüntetted.” Világos ellentétben áll a sírás és az öröm. A mindnyájunkat képviselő első emberpár bűne mérhetetlen szomorúságot hozott a világba. Méltán sírhatott hát Éva. Jézus azonban a feltámadásával felülkerekedik nem csak az alvilág erején, hanem az emberi szomorúságon is. Ahogy Éva bűne és sírása mindenkire vonatkozott, úgy most Jézus feltámadásának öröme is mindenkire érvényes. Meg vagyunk váltva! Ezután egyetlen kereszténynek sem lenne szabad szomorúnak lennie, aki komolyan veszi Jézus feltámadását.
A harmadik részben az ének visszatér a kenethozó asszonyokhoz, akikről ezt a vasárnapot elnevezték. A parancsba kapott feladatukról szól a szöveg: „megparancsoltad, hogy apostolaidnak is adják tudtul, hogy az Üdvözítő föltámadt a sírból”. S valóban, Mária Magdolna volt az első, aki teljesítette a küldetést: „elment és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak” (Mk 16,10).
A kenethozó asszonyokat követve mi is közeledhetünk Jézushoz, hogy aztán a feltámadás örömében részesedve mi is menjünk, és a közömbös világban tanúságtevői legyünk a Feltámadottnak: szavainkkal, keresztény életformánkkal.
