Fotó: Mészáros Ákos
Nem csodálkozom azon, hogy Zacher Gábort is meghívták tárlatvezetőnek a híres amerikai polihisztor, képzőművész kiállítására. A neves toxikológus szakember tudására bizony nagy szükség lehet, mert David Lynch fotói az avatatlan és a kevésbé stabil idegrendszerű nézők számára felkavarók lehetnek. A Műcsarnok mostani tárlatán olyan érzéseink vannak, mint amikor rosszat álmodunk. Az éjszaka közepén izzadtan vergődünk a paplan alatt, miközben kitör bennünket a frász, aztán egyszer csak hirtelen fölébredünk.
Egy borzalmasan lepusztult, csempézett fürdőszoba falán gigantikus méretű, nem éppen gusztusos madárpók mászik a falon az egyik képen. A másikon arctalan fejek sorozata látható, amelyekről hiányoznak a szemek. Szája is csak az egyik ovális fejnek van, de az legalább mosolyog és integet. Stílusosan Head a címük ezeknek a fotómontázsoknak. Egy másik képen, amely a Megérkezés valahová címet viseli, holdbéli tájat láthatunk, ahol egy autóra emlékeztető jármű mellett gnóm bábfigura áll, bánatosan, lehajtott fejjel, mintha szomorú volna. Aztán van itt New York-i stílusú hatalmas bérház is, amelybe egy kéz ujjaira emlékeztető nyúlványok hasítanak bele, megint csak halálra rémítve az embert. David Lynch 2013-ban készült, nagyjából félszáz fekete-fehér montázsa mind ilyen sokkoló fotográfia.
Tudjuk jól, hogy néha szeretünk borzongani; a lelkünk mélyén ott lapul a horror iránti vonzódás, legalábbis az emberek nagy részében. Mert még mindig jobb a moziban vagy a kiállítótermekben félni, ijedezni, mint a valóságban, mondják a hozzáértő pszichológusok. Ez bizonyosan így is van. Leginkább ugyan a szépet szeretjük, ami fölemel, mégis időről időre szembe kell néznünk a szorongásainkkal is. Hiszen tudjuk, milyen könnyen elveszhet a biztonságérzetünk, „sorsunkat törékeny cserépedényben hordozzuk”.
David Lynch képeiből valahogy az elmúlás sugárzik; mintha nem volna kiút a XXI. század embere számára. Az alkotó meditációra késztet, nyilvánvalóan ez a célja. A kiállításon hallható halk zene is erre inspirál. A tárlat második termében látható a legérdekesebb kép, amely tulajdonképpen függönyként funkcionál – a megnyerő arcú idős úriembert, Lynchet ábrázolja. Az állából szakáll helyett egy vén fa léggyökerei nőnek ki, mintha csak egy polip karjai volnának. Kétségkívül sokatmondó, elgondolkodtató fotómontázs. Szürrealizmus ez is, de milyen más, mint Salvador Dalíé, vagy Juan Gyenesé.
Lynch afféle polihisztor. Manapság ez nem hangzik túl jól, pedig tényleg így van. Sok mindennel foglalkozott életében: forgatókönyveket írt, filmeket rendezett, képeket festett, zenét szerzett, fényképezett, és az alkotó korszaka még nem zárult le. Sikereit díjak, elismerések kísérik, filmjei rekordnézőszámokat értek meg. Gondoljunk csak a 90-es évek világszerte népszerű, Twin Peaks című televíziós sorozatára. Az ő nevéhez fűződik a Veszett a világ, a Radírfej, a Kék bársony és a Dűne című mozi is. Rendezései elismeréseként Arany Pálma-díjat kapott.
Az alkotó sokoldalúsága abban rejlik, hogy mindig azt a műfajt választja, amelyben a legjobban ki tudja fejezni magát. Ha mondanivalója mozivászonra kívánkozik, akkor filmet rendez, ha elképzelését leginkább hangokkal képes közvetíteni közönségének, akkor zenét szerez, ha valamely gondolat megjelenítésére a táblaképet találja a legmegfelelőbbnek, akkor fest vagy rajzol. Manapság megengedhető ez a műfaji sokféleség. Persze csak azok számára járható az út, akikben megvannak a megfelelő alkotói képességek. És akkor még nem beszéltünk a legújabb médiumok kínálta lehetőségekről, például az okostelefonnal készíthető egyre jobb minőségű fényképekről, videókról és hangfelvételekről.
Láthatatlan összefüggések izzása, kimondhatatlan érzések felszínre hozása és a felszabadított fantázia csapongása adja Lynch klasszikussá nemesedő fotósorozata, a Small Stories / Kis történetek lényegét. Egész munkásságára, így erre a sorozatára is döntő hatással volt a szürrealizmus, az ezotéria, a szorongás és az erőszak művészi és populáris megjelenítésének speciálisan amerikai tradíciója. Lynch képes történetei olyan álmok, amelyeket jobbára a tudatalattiból szabadított föl. Ő maga így vall erről: „Az állóképekben gyakran történetek bújnak meg, főképpen a kis történetek. És néha, ahogy az lenni szokott, az érdekes sztorik rövidek. A kis történetek egy szempillantás alatt megtörténnek. Az állókép rabul ejti az elmét és az érzelmeket, és a kis történetek óriássá nőnek. Persze minden a nézőn múlik. Szinte lehetetlen nem meglátni az állóképben valamiféle történetet. Azt hiszem, ez valami egészen csodálatos” – olvashatjuk e sorokat David Lynch alkotásairól az egyik kiállítóterem falán.
A tárlat kurátora a nagyszerű fotótörténész, Szarka Klára.
(David Lynch Small Stories / Kis történetek című kiállítása június 2-ig tekinthető meg a Műcsarnokban.)
