– A fiatalok „elhajlásai” láttán a szülők, a nagyszülők szájából gyakran hangzik el a jól ismert formula: „Bezzeg a mi időnkben!” Azt is mondhatnánk, hogy egyszerű generációs különbségről van szó, de úgy tűnik, hogy felgyorsult világunkban a korosztályok közötti szakadék valóban egyre inkább mélyül. Hogyan lehet ezt áthidalni?
– Vissza a forráshoz! Nem kompromisszumok kellenek, hanem udvarias ütközések. A Biblia számos ilyen történetet szolgáltat számunkra. Mindenkinek szüksége van önismeretre, ami Isten megismerése nélkül nem jöhet létre. Az előadásom középpontjába most ezt a gondolatot állítottam: „Az önismeret inkább ajándék, nem önmegvalósítás.” Amikor mindenki önmagát akarja felépíteni, megtalálni, érvényesíteni és előtérbe helyezni, akkor abból bábeli nyelv- és zűrzavar alakul ki. Az ajándék itt nem azt jelenti, hogy van, aki kap, míg van, aki nem. Sokat kell dolgoznunk azon, hogy elérjük a nyitottságnak azt a fokát, ahol érdekes számunkra a másik véleménye. Mintha Isten is folyton ezt ismételgetné a történelem során: „Kíváncsi vagyok rád, érdekel a véleményed!” Nem úgy beszél hozzánk: „Tedd ezt vagy azt!” Elénk jön tévelygéseinkben, nem oktat, és nem vádol. Nagyon nehéz leszokni a vádaskodásról. Igen, még a keresztényeknek is. A vádakat saját elintézetlen ügyeink szülik bennünk, és mi vetítjük ki azokat a másik emberre, sőt Istenre is. Önismerete nem annak van, aki ismeri a lelki folyamatait, hanem aki okosan szeret, azaz jó viszonyban él önmagával és Istennel, ebből következően másokkal is. Ajándék ez, hiszen Isten nélkül, magunktól nem jutunk messzire ezen az úton. Ez jól kiolvasható a történelemkönyvekből. A „híd” ennél fogva nem valamiféle családi-politikai konszenzus eredménye, hanem az egymás iránti kíváncsiság, amelyet Jézustól tanulunk. Ebben van a gyógyulásunk. A szakadékok szükségszerűek.
– Tapasztalatai alapján melyek azok a csábítások, amelyek legkönnyebben vihetik tévútra a mai fiatalokat?
– A legnagyobb csábítás az a meggyőződés, hogy „én kézben tudom tartani a dolgokat”. Ez az Őskertből induló és ma is meglévő kísértés. Aki egy kicsit is ismeri önmagát, az nem mond ilyet. Az emberre inkább az a jellemző, hogy nem tudja kézben tartani a dolgokat, főleg nem önmagát, s már akkor visszaélést követ el, amikor csupán élni akar. A betegség, a bűn és a szeretetlenség, bár nem ugyanabba a kategóriába tartoznak, van egy közös tulajdonságuk: mindhárom képes elhitetni velünk, hogy megszüntetésükkel már létre is jön a béke. Ám az ember boldogsága érdekében igényli a kudarcokat, a csalódást, és talán mondhatom bátran: a visszafordíthatatlannak látszó helyzeteket is. Olykor egészen el kell vesznie valakinek ahhoz, hogy megtalálják, vagy hogy megtalálja önmagát. A jóságról szóló kioktatások undorba fulladnak, míg meg nem találjuk Jézus ide illő mondatát: „…senki sem jó, egyedül az Atya!” Az irgalomnélküliség hiánybetegséggé vált. Jobban pusztít, mint az ebola. Nem a csábításokat kell kiiktatnunk az életünkből, hanem fel kell ismernünk a Jó kísértő erejét. „Szabad nem innom” – mondja a felépülőben lévő alkoholista. És nem azt mantrázza: „Nem szabad innom, jaj, nem szabad innom!”
– Kik a leginkább veszélyeztetettek? Egyáltalán, meghatározható ez mondjuk a társadalom rétegződése, teszem azt az iskolázottság, az egzisztenciális helyzet, a lakókörnyezet alapján?
– A legnagyobb veszély azokra leselkedik, akik bármi oknál fogva nehezen találják életük jutalmait. Ez nem korcsoport vagy iskolázottság függvénye, sokkal inkább önismeret és szocializáció kérdése. Érdekes dolog a társadalmi rétegződés is, de teljesen meglepő, váratlan helyzetekkel is találkozunk munkánk során. A legjobban működő családokból, közösségekből is kerülnek ki áldozatok. Egy kis faluban az emberek jobban figyelnek egymásra, de kontrollálják is egymást, és a fiataloknak olykor éppen ebből van elegük. A mai világban már könnyebben megtehetik, hogy panelházak falai közé bújnak a családi parancsok, képmutatások elől.
– A szülő alapvetően elfogult a gyermeke iránt, így nagy kérdés, miből ismerheti fel, ha fia vagy lánya lelki gondokkal küzd, tévelyeg, vagy krízishelyzetben van.
– Gyermekünk valóban a vakfoltunk is. Ám ha annak a bizonyos „mélyebb érdeklődésnek” a parazsa nem alszik ki az állandó kontrollálás, frusztrálás, csicskáztatás miatt, akkor kellő időben újra megtalálhatjuk a fiatalt. A „kellő idő” a kairoszban van, nem akkor jön el, amikor mi akarjuk. A kairoszban, a kegyelemben lehet tévelyegni, sőt kell is! Szoktam is mondani: nem válhat felnőtt abból, akit még nem utáltak eléggé. A jóságot egyesek úgy képzelik, hogy egyre több álarc és maskara kerül a gyerekre. Én épp fordítva gondolom: minden maskarának le kell hullania róla. Ám az álarcok érzékeny dolgok, olykor csak vérrrel-verítékkel távolíthatók el, annyira hozzánk nőttek. Alattuk minden esetben ott van Isten gyermeke, aki már nem fél az intimitástól. De addig hosszú az út, és nem mindig lehet levágni a kanyarokat.
– Sokan vannak, akik szinte már semmiben sem értenek szót felnőtté váló gyermekükkel, és olyan családok is akadnak, ahol egyáltalán nem beszélnek egymással a különböző nemzedékhez tartozó családtagok. Nekik mit tanácsolna?
– A hallgatás is kommunikáció, szükség van rá. A gyerek vagy a felnőtt sok mindent fejez ki a hallgatásával. Ha a családtagok nem beszélgetnek egymással, attól még törődhetnek egymással. Csak az érdeklődés ne szűnjön meg! Más környezetben, barátai társaságában a némának mondott fiatal is megnyílik, kivirágzik, csacsog, mesél, hogy aztán otthon újra elhallgasson. Ez a szerepek tanulása, az önismeret hiánya miatt van így, és egy idő után elmúlik. Sajnos a felnőtt szülőket is jellemzi egy furcsa jelenség, nevezetesen az, hogy törődés helyett folyton kommunikálnak. Azaz szósalátával tömik egymást, amitől a fiataloknak elmegy a kedvük a beszédtől. Lásd a „modern családot” megjelenítő tévésorozatok következményeit.
– A gyógyítás, a támogatás szempontjából mit gondol a kortárs segítésről, illetve mit javasol, kihez forduljanak azok a szülők, illetve fiatalok, akik felismerték, hogy nagy a gond? És vajon együtt vagy külön-külön kérjenek segítséget?
– Ha a szülőknek van közösségük, baráti körük, az nagy kincs, hiszen ott is segítséget jelenthet a kortárs gondolkodás. Napjainkban megcsappant a fiatalok vallási közösségek iránti érdeklődése és bizalma, e mögött is az intimitáskerülés áll. Leginkább hétvégi bulizós csoportokba verődve találkozgatnak, és néhány kivételtől eltekintve szívesebben kérnek segítséget egymástól, mint a szüleiktől. A tanácsok, amelyeket egymásnak adnak, bár nem mindig bölcsek, mégis többet érnek, mint az elhallgatás. Aztán idővel újra összeérhet anya és lánya, apa meg a fia.
Segítő szakembereket manapság könnyebb találni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Sokszor a bőség zavarát tapasztalhatjuk, amikor szinte fuldoklunk a mindenhonnan csöpögő lelki tanácsokban. Ismerek olyan beteget, aki három pszichológushoz is jár, és egymáshoz hasonlítgatja őket. Az interneten és a baráti köreinkben is kereshetünk szakembert. Ám furcsa és nehezen megélhető például az a helyzet, amikor hónapokon át foglalkozom egy fiatallal, akit mindig az apja hoz el a találkozásokra, de ő a kocsiban marad és újságot olvasgat a terápia alatt, majd utólag kikérdezi a gyerekét. Sosem foghattam vele kezet, mert nem találkoztunk…
– Laikus szemmel nézve a fiatalok lelki gondjaiban azért mégiscsak a szülő-gyerek kapcsolat megromlása a kulcskérdés. És itt óhatatlanul eszünkbe juthat a tékozló fiúról szóló bibliai példázat, amelyben nincs semmiféle mérlegelés, csak bűnbánat és megbocsátás. Ez a mérce?
– Csodálatos szentírási történet ez! Nem hiszem, hogy ennek a fiatalembernek csupán az apjával való kapcsolata romlott meg. Belső lázadása miatt egyszerűen nem érezte magát otthon. Bármit alakíthatott volna az apa, az adott helyzetben minden kevésnek bizonyult volna, mert a fiatalnak valójában magában kellett rendet tennie. Lélektanilag lényegében megölte az apját, amikor kikérte az örökséget, amely egyébként kizárólag a szülő halála után illetné meg. Ám nem ez a történet lényege, sőt nem is az, hogy a bátyja ugyanolyan idegen az apja házában. A történet az Atyáról beszél, aki nem ura a helyzetnek, nem képes kézben tartani az eseményeket, fiai érzelmeit. Az irgalom nem szabályoz, hanem megy az események után, ezért ő maga is sebezhető, és olykor sodródik is. Nem baj. Mert embernek lenni annyi, mint elfogadni tehetetlenségünket, ugyanakkor bízni abban, aki ismeri szívünk legmélyebb vágyait. A megbocsátás pedig az emlékezet imája. És valóban, ez a mérce.
