A nagy vízszentelésre a hideg idő ellenére is mintegy százötvenen gyűltek össze: érkeztek hívek a budai Fő utcai templomból, a Rózsák teréről, de Budapest távolabbi parókiáiról és más városokból is. A közel egyórás szertartást az idősebb és fiatalabb korosztály elmélyülten imádkozva állta végig a fagyos hidegben. Kocsis Fülöp püspök és a vízszentelésben segédkező papok, kispapok a Duna partján lévő vendéglő mólójára álltak ki, hogy minél közelebb lehessenek a folyóhoz. Az erős szél vitte messzire Izaiás próféta jövendöléseit, az evangélium szavait és a vízszentelést kísérő éneket. A püspök lépett elsőként a víz fölé helyezett pallókra, majd többen követték őt, a növekvő súly alatt a palló megereszkedett, végül a pallón állók lábánál csobogott már a víz. A mólóról visszatérve a keresztcsókolás közben felcsendült a tropár: „A Jordánban való keresztelkedésedkor, Urunk, kijelentetett nekünk a Szentháromság imádtatása…” A hosszú papi imának azon pontján, ahol a püspök az „égből permetező áldást” említette – az addig finoman hulló hó megsűrűsödött, lassan behavazva az egész tömeget. A hó a mi égi atyánk áldása – mondta a szentelés végeztével a főpásztor a vele együtt didergő embereknek. Mosolyogva indult mindenki hazafelé, miközben elgondolkodhatott azon, miként lehetne hasonló megelevenítő erővé embertársaink között, amint a Duna megszentelt vize – a Fekete-tengerbe torkollva, továbbjutva a vizek folyamatos útján, megszentelve az egész Földet.
