Ez az idézet III. Pál pápa 1540-es bullájából való, és ma is érvényes, még ha árnyalataiban változik is. Alig tíz évvel később például, amikor III. Gyula pápa megerősítette az újszerű rendet, bekerült a felsorolásba a hit védelme és a betegek, rabok látogatása a kórházakban és börtönökben. Nemrég XVI. Benedek pápa fogalmazta újra a feladatot a 35. általános rendgyűlés tagjai számára: „Mint elődeim is elmondták számos alkalommal, az egyháznak szüksége van rátok, számít rátok és továbbra is bizalommal fordul hozzátok, különösen azért, hogy elérjétek azokat a földrajzi és spirituális helyeket, amelyeket mások nem, vagy csak nehezen érnek el.” A XVI. században elsősorban az egymást követő földrajzi felfedezések eredményeztek új területeket, amelyeket igen nehéz volt elérni, ma pedig – ugyancsak a pápa beszéde szerint – „azok a határok, amelyeket Isten és az ember téves vagy felszínes ismerete okoz, és amelyek a hit és az emberi megismerés, a hit és a modern tudomány, vagy a hit és az igazságosság melletti elköteleződés között alakulnak ki”. A gondolkodásmódunkban, kultúránkban kialakuló határvonalak miatt félő, hogy a keresztény hit „a sekrestyébe” szorul. Ezeken a határvonalakon szeretnénk megérteni a dolgok tétjét, itt igyekszünk megfogalmazni az evangéliumot.
Többek közt a kínai misszióban is…
– Kína nemcsak önmagában fontos – mint a világ legnépesebb országa -, hanem az egész világon betöltött növekvő szerepe miatt is. Xavéri Ferenc ugyan nem tudott bejutni Kínába, de a nyomában számos jezsuita kezdett ott dolgozni. Alessandro Valignano a XVI. század végén a kínai kultúra mély tiszteletében és a párbeszédben fogalmazta meg a „misszionáriusi stratégiát”, és tehetséges, életszentségben élő jezsuitákat irányított oda, mint amilyen Matteo Ricci is volt. Ez az eljárásmód akkor újdonságnak számított, mára elfogadottá vált az egyházban. Az evangélium közvetlen hirdetésének lehetősége politikai okokból korlátozott, azonban a Nyugat szellemi kincsei iránti szomjúság ma is olthatatlan. A missziós lehetőségek tehát sok szempontból hasonlóak a négyszáz évvel korábbihoz, és bízunk benne, hogy hosszú távon a kölcsönös, őszinte tiszteletre alapuló munka hasonlóan szép eredményeket hozhat, mint annak idején.
Miként zajlik az iszlámmal való párbeszéd?
– Iszlám országokban élő keresztények tudják, jezsuiták is tapasztalják, hogy az iszlámmal milyen ritka a komoly párbeszéd a két hit hasonlóságairól és különbségeiről. A muzulmánok egyetlen Istenben hisznek, és aki a Szentháromságról vagy Isten Fiáról kezd beszélni, az csakhamar érthetetlenné válik számukra. Kivételek persze vannak, de csak elvétve, és főleg a nyugati országokban, ahol az iszlám kisebbségben van. Ezért inkább „az élet dialógusa” kerül előtérbe: a személyes kapcsolatok kialakítása és táplálása vallási vezetőkkel és más véleményformálókkal, vagy néha egyszerű beszélgetések az iszlám világban élő jó szándékú emberekkel a legkülönfélébb nehézségeikről. Előfordul, hogy közös imádságra is adódik lehetőség. Ennek a párbeszédnek a gyümölcse főleg a vallási előítéletek csökkenése, a kölcsönös bizalom erősödése lehet. A jelenlegi világgazdasági és -politikai helyzetben ezek a bizalomerősítő lépések döntő szerepet játszhatnak annak elkerülésében, hogy a világot feszítő politikai és gazdasági ellentétek vallási térre tevődjenek át.
Mi a „forgatókönyve” a szekuláris világgal folytatott párbeszédnek?
– Nem könnyű megfogalmazni az üzenetet egy olyan világban, amely természetesnek tartja – és „tudományosan” is megalapozza -, hogy egymástól független, sőt egymásnak ellentmondó nézetek élhetnek egymás mellett, és egyik vélemény sem állíthatja magáról, hogy az igazsághoz több köze lenne, mint a másiknak. Egyre inkább érezzük hétköznapjainkban is ennek a vitának a tétjét. A teljes relativizmus – az érdemi párbeszéd lehetőségének hiánya – kereszténységünk és emberségünk szempontjából egyaránt katasztrofális következményekkel jár. Különösebb forgatókönyvünk egyébként nincs. A hitből fakadó alapvető választások, a törekvés a szellemi igényességre, a filozófiai és teológiai műveltség, a figyelem a világunkat foglalkoztató legfontosabb kérdésekre: ezektől remélhetjük, hogy meghozzák gyümölcsüket a folyton változó körülmények között.
Magyarországon mi a legfontosabb küldetése a rendnek?
– A társadalom az elmúlt másfél évtized alatt annyit változott, mint a nyugati világ fél évszázad alatt. Szinte felmérhetetlen az egyházunk előtt álló tennivalók sora. Mi, jezsuiták néhány területen tudunk katalizátorszerepet játszani, saját gazdag karizmánk felkínálásával. A rendszerváltás után néhány év alatt kialakultak a legfontosabb munkaterületek: lelkigyakorlat- adás, középiskolai és főiskolai oktatás, folyóiratok, templomi lelkipásztori munka, felnőttképzés, lelkivezetés… néhány éve ez a cigánypasztorációval is kiegészült. Tavaly óta folytatjuk a korábbinál céltudatosabban a hivatásgondozó tevékenységet is. Meglepően sok fiatalt foglalkoztat élethivatásuk kérdése, és meglepő az is, hogy milyen nehezen találnak olyan helyet, ahol kérdéseiket feltehetik! Teológiai alapismeretekre, az ima alapelemeinek megtanulására, vezetésre, bátorításra van szükségük, és arra, hogy szabadon kereshessék Isten akaratát, mások elvárásaitól minél inkább függetlenül.
A közeljövőben Erdélyben is indítunk magyar jezsuita közösséget.
Nemrég befejeződött az általános rendi gyűlés Rómában. Mi volt a legfőbb programpont?
– Az új általános rendfőnök megválasztása. A magyar jezsuita rendtartományt Sajgó Szabolccsal együtt képviseltük.
Az ülésteremben körülnézve elsőként az ragadta meg a figyelmemet, hogy mennyire színessé vált Jézus Társasága. A megszokott európai arcok mellett főleg afrikai, dél-amerikai, kelet-ázsiai, indiai tekintetek néztek vissza rám. Végül Adolfo Nicolás, atyára esett a választás, aki spanyol származású, de életének nagyobb részét Japánban töltötte, az utóbbi néhány évben pedig Manilában dolgozott. Nagyon örülünk, hogy rátaláltunk: szelíden, véleményeket figyelmesen meghallgatva, de határozottan nyúl a kérdésekhez, és – nyilván változatos élettapasztalatának is köszönhetően – egyformán közel tud kerülni a sokfelől összegyűlt rendtagokhoz. A rendgyűlés résztvevői utólag többször is vissza-visszatértek a választás élményére: az előzetes találgatásokat tekintve meglepetés volt az eredmény, de az ottlévők számára, akik szívből igyekeztek Isten akaratára figyelni, a gondviselés kedves ajándéka.
