Thomas McCarthy, Az állomásfőnök, A látogató és a Győzzünk már! biztos kezű és érzékeny szívű rendezője mindehhez merőben szokatlan megközelítést választott: leszerződtette főszereplőnek Adam Sandlert. A nem éppen veretes művészi teljesítményéről, sokkal inkább otromba altesti humoráról ismert színész becsülettel állja a sarat (azaz meggyőzően hozza a bamba kispolgárt), s láthatóan büszke arra, hogy bugyuta vígjátékok helyett most egy élvonalbeli direktor alkotásában szerepelhet. A szinopszis rendezőnk életművét ismerve nemkülönben ígéretes: egy hétköznapi egyhangúságban tespedő cipész váratlanul megélénkülő kalandjait követhetjük New York zsidónegyedében.
A cipőbűvölő azonban csak félig váltja be a hozzá fűzött reményeket: hiába kiváló ezúttal is a karakterábrázolás és a kisrealista hangvétel, a történet mind meredekebb fordulatait (előbb a krimiszál, majd a megváltásmese furakodik az élre) egyre inkább nehezünkre esik a csoda megnyilvánulásaiként értékelni s elfogadni. Kimondatlan vágyai szerint tündérmesévé alakulna tehát A cipőbűvölő, ám szerethető pillanatai ellenére sajnos híján van annak a narratív koherenciának, mely szükséges lenne a kitűzött cél, vagyis a rögvaló és a varázslat ötvözésének eléréséhez.
Tomm Moore elbűvölő animációs filmje, A tenger dala viszont eleve a tündérmese rajtállásából indít, s egy-egy darabka realitással fűszerezett cselekménye során később sem tér le választott pályájáról. A rendező hat éve már megajándékozott minket egy remekművel, a többek között a kecskeméti rajzfilmstúdióban megrajzolt Kells titkával, és gyökereit most sem tagadja meg: legújabb alkotásához szintén egy ír legendát választott kiindulópontul. A fókatündérek ősi mítosza ezúttal egy apró szigeten élő család balladai tömörségű drámájával fonódik össze, s a hollywoodi 3D-őrülettel következetesen szembemenetelő, bámulatos látványvilágú film üdítő eleganciával simítja egybe a két világ történéseit. Nem csoda, hisz A tenger dalának főhősei gyermekek, s az ő szemükben a kiábrándító földi valóság, valamint a koboldok, tündérek és orkok lelkesítő fantáziavilága teljes természetességgel olvad egyetlen közös univerzummá. S a nézőtér minden korosztálya elégedett lehet: amíg az apróságok saját hőseikért drukkolnak a cselekmény próbatételeinek felgöngyölítése közben, mi, felnőttek bízvást gyönyörködhetünk a számtalan vizuális ötletet rejtő, kellőképpen stilizált, mégis kifejező rajzolt-festett hátterekben.
A csoda addig csoda, amíg komolyan vesszük: vállaljuk következményeit a valóságban is. Max Simkin, a koravén, illúziótlan cipőbűvölő elsősorban itt véti el: először kizsákmányolja az ölébe hullott adományt, majd mikor jóra kezdené használni, már csaknem késő. A tenger dalát dúdoló gyerekek naiv, tiszta hite pedig önkéntelenül is ránk, kiábrándult felnőttekre pirít: reménytelenül késedelmes szívűek vagyunk, márpedig a lelkünkön szüntelen kopogtató csoda ennek láttán könnyen sarkon fordulhat.
