Mit érzett, amikor megtudta, hogy súlyos beteg?
– Bár mindannyian tudjuk, hogy egyszer meghalunk, ez az egész túl hirtelen történt. Olyan volt, mintha halálra ítéltek volna. Egyik reggel erős fejfájással ébredtem. Azonnal kórházba vittek, ahol megállapították, hogy agyi verőértágulatom van, ráadásul olyan helyen, hogy hozzá sem lehet férni. Azt mondták, legfeljebb egy hónapom maradt hátra, és hazaküldtek. 2011. április 11-én történt mindez. Erős fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat kaptam, és mindenfajta erőfeszítéstől kíméltek, mert a legkisebb mozdulat hatására is szétrobbanhattak volna a fejemben az erek. Úgy feküdtem az ágyon, mint egy halott. Sokszor nézegettek a gyerekeim, hogy vajon élek-e még. Nehéz volt látni őket, és tudni, hogy nem sokáig lehetünk már együtt. Féltem, és talán ez volt a legrosszabb. Egyszer a lányom, aki épp aznap tudta meg, hogy kisbabát vár, odaült az ágyam szélére, és így szólt: „Anya, meg kell gyógyulnod, mert azt szeretném, hogy megismerd az unokádat!” A legkisebb fiam minden este odahúzott egy széket az ágyam mellé, a lábacskáját a takaróm alá dugta, és amíg el nem aludt, mindig azt mondogatta: „Végig itt leszek melletted, nem hagylak egyedül.” Ilyenkor még jobban féltem, és csak növelte a félelmemet, hogy egyre rosszabbul voltam: lebénult az egyik oldalam, képtelen voltam ellátni magam, és egyre kevesebb reményem maradt arra, hogy netán mégis meggyógyulok. Ahogy a félelem erősödött bennem, imádkozni kezdtem. II. János Pál pápához fordultam.
Miért épp a lengyel pápa közbenjárását kérte, és mit mondott neki?
– Amikor a pápa Costa Ricában járt, messziről ugyan, de megpillanthattam őt. Azonnal tudtam, hogy különleges ember. Ha fájdalmaim voltak, mindig az ő türelmes szenvedése jutott az eszembe. Mivel meg voltam győződve arról, hogy közelebb van Istenhez, mint én, arra kértem, járjon közben értem. Így imádkoztam: „Te, aki annyira közel vagy Istenhez, kérlek, mondd meg neki, hogy félek, és nem akarok meghalni, de azért legyen meg az ő akarata!” Bár a gyógyulásért imádkoztam, mindig hozzátettem, hogy úgy legyen, ahogy Isten akarja.
És megtörtént a csoda…
– Kora reggel volt, 2011. május 1-je, a boldoggá avatás napja. Bár gyenge voltam, imádkozva virrasztottam, és néztem a tévében az esemény közvetítését. Reggelenként mindig nehezebb volt, hiszen tudomásul kellett vennem, hogy a fájdalmak és a félelmek még mindig nem múltak el. Ezen a reggelen rajtam kívül senki sem volt a szobában, mégis hangot hallottam: „No tengas miedo, levántate!” Vagyis: „Ne félj, kelj fel!” Először nem is törődtem vele, de ekkor rápillantottam a pápát ábrázoló képre, egy újságoldalra, amelyet a férjem ragasztott fel a szekrényre, hogy mindig láthassam. Olyan volt, mintha kitárt karjai engem hívtak volna. Hittem neki, és elfogadtam a hívását. Kibújtam a takaró alól, felkeltem az ágyból, és kimentem a konyhába. „Szerelmem, mit csinálsz te itt?” – kérdezte a férjem ijedten. „Jól érzem magam” – válaszoltam. Olyan béke volt bennem, amilyet addig még sohasem tapasztaltam. Megittunk egy kávét, hosszú idő óta először, és csak üldögéltünk a konyhában a férjemmel.
Senki sem kételkedett a történetét hallva? Mindenki elégedetten nyugtázta, hogy ez bizony csoda?
–Természetesen sokak számára hihetetlen volt, ami történt, magam se nagyon hittem el, nemhogy még más. Először a férjemnek sem mertem mondani semmit, napokig gondolkodtam, hogyan kellene beszámolnom az állapotom hirtelen javulásáról, nehogy bolondnak tartson. Aztán nagy nehezen összeszedtem magam, és mindent elmeséltem neki. „Drágám, nem gondolom, hogy bolond vagy, különben én is az vagyok” – csak ennyit mondott. Kiderült, hogy amikor hazavitt a kórházból, egy asszony lépett oda hozzá, és azt mondta, nyugodtan vigyen csak haza, nem lesz semmi baj. A szomszédoknak, a barátoknak és mindazoknak, akik tanúi voltak a hirtelen gyógyulásnak, csupán annyit mondtam: „Isten meggyógyított.” A legtöbben a mai napig is bolondnak tartanak, de nem baj, szeretek Isten bolondja lenni.
Orvoshoz csak hat hónappal később mentem, annyira jól voltam, hogy nem éreztem szükségét, de egy rutinvizsgálat miatt akkor már muszáj volt mennem. Az orvos, amikor meglátott, nem hitt a szemének. Azt gondolta, már rég meghaltam, azért nem megyek. Akkor pedig még inkább megdöbbent, amikor elvégezte a szükséges vizsgálatokat, és még csak a nyomát sem látta a betegségemnek. Előkereste a korábbi CT-vizsgálat eredményeit, mert azt gondolta, valaki talán felcserélhette a papírokat, de kiderült, hogy nem, azok is az enyémek, úgyhogy közölte: egyszerűen nem érti, mi történt, nem tud magyarázatot adni a változásra. Mire én teljes magabiztossággal azt feleltem: „Hát azért, mert II. János Pál pápa segítségével gyógyultam meg!” Ekkor még nagyobbat csodálkozott, de velem együtt ma már ő is sok helyen tanúságot tesz.
Hogyan jutottak a Vatikán tudomására a történtek?
– Mivel már nem csak az én meggyőződésem volt, hogy II. János Pál pápa közbenjárására Isten gyógyított meg, hanem orvosi bizonyíték is volt rá, elhatároztam, hogy leírom a történteket, és felteszem egy internetes oldalra, hadd tudja meg a világ, mire képes Isten. Ez a honlap kifejezetten a pápa közbenjárására történt csodákat veszi számba, rengetegen tesznek tanúságot ezen a módon. Én csupán annyit írtam a tanúságtételem alá, hogy „Floribeth Mora Díaz, Costa Rica”, mégis megtaláltak. Egy Costa Rica-i pap keresett meg, hogy szüksége volna az elérhetőségeimre, mert a Vatikán kapcsolatba szeretne lépni velem. Nagyon elcsodálkoztam, fogalmam sem volt, mit akarhatnak. 2012 áprilisában fel is vették velem a kapcsolatot, és megkérdezték, hajlandó lennék-e alávetni magam néhány vizsgálatnak. Természetesen igent mondtam, de a vizsgálatok nem mutattak ki semmit. Néhány hónap múlva ismét felkerestek, és megkértek, hogy utazzak Rómába, ahol egy kórházban további vizsgálatokat végeznének rajtam. Arra gondoltam, ha valóban ezt akarja Isten, az csak azért lehet, hogy a világ megtudja, milyen csodálatos is ő. Így aztán belementem. Tíz specialista vizsgált meg, de ők sem értették, hogy minek küldtek engem oda, amikor nincs semmi bajom, és az eredmények szerint soha nem is volt. Látszott, hogy a gyógyulás olyan tökéletes, hogy az valóban csak Isten által történhetett. Megerősített ebben az is, hogy az egyik orvos, aki mit sem tudott a történtekről, érdekességként megjegyezte: képzeljem csak, amikor II. János Pál pápa beteg volt, éppen ebben a kórházban, éppen ebben a szobában és éppen ebben az ágyban feküdt, amelyikben most én. A kivizsgálás után megérkeztek a Vatikán emberei Costa Ricára, hogy kihallgassák az ottani kórház orvosait és ápolóit, a családtagokat és a szomszédokat. Aztán az összes dokumentumot elküldték az akkori pápának, XVI. Benedeknek. Sokáig nem volt szabad beszélnünk a történtekről, mégis valahogy minden kitudódott még idő előtt, és újságírók vették körül a házat. Ez az időszak nagyon nehéz volt. 2013 júliusában aztán a Szentszék bejelentette: Ferenc pápa elismerte a szentté avatáshoz szükséges csodát, a gyógyulásomat.
Milyen érzés, hogy Ön kellett ahhoz, hogy egy pápát szentté avassanak?
– Még mindig azon csodálkozom, hogy a megannyi csoda közül, amelyik II. János Pál pápához köthető, miért épp az enyémet választották ki. Azt hiszem, a válasz egyedül Istennél van. Ugyanakkor úgy érzem, Isten elkezdett írni egy könyvet az életemről, az életemmel. Ez a könyv a családról szól. Bár most csak a legkisebb fiam kísért el, általában velem jön az egész családom, ha valahol tanúságot teszek. A történtek óta mindig együtt vagyunk, számomra ez a legfontosabb, és minden percét élvezem annak, hogy a családommal lehetek. Öt gyermekem és hat unokám van. Szerintem Isten és persze II. János Pál pápa is azt szeretné, hogy elmondjam: a család a lényeg, hiszen innen indul ki az élet, a szeretet.
Sokszor megesik, hogy kérünk valamit Istentől, de nem igazán teljesül a kérésünk, még egy-egy kisebb dolog esetében sem, nem még hogy esetleg csoda történjen az életünkben. Megmondaná, mi kell ahhoz, hogy egy ima meghallgatásra találjon?
– Erre nem tudok válaszolni, ennek csak Isten a megmondhatója. Mindenesetre most már kicsit óvatosabban fogalmazok, mert olykor azt tapasztalom, hogy ha kérek valamit, azt nem elég, hogy megadja, de tízszeresen adja meg Isten. Például, amikor néhány éve elkezdtem egyetemre járni, a legnagyobb félelmem az volt, hogy mások előtt kell majd beszélnem. Imádkoztam, hogy sikerüljön, és lám, most ezrek előtt kell tanúságot tennem. Mind nagyobb kihívások elé állít Isten, és a lényeg, hogy teljesen rá tudjam bízni magam. Azt mondom neki: legyen meg a te akaratod, de én akkor is ezt és ezt akarom, és ha úgy gondolod, hogy megkaphatom, akkor úgyis megadod. Ám különbség van a dél-amerikai és az európai emberek hite között: míg a dél-amerikaiak sokkal könnyedebben, nyitottabban tudnak hinni, addig az európaiak Istennel kapcsolatban is sok mindent megkérdőjeleznek, nem hisznek azonnal és fenntartások nélkül. Én egyszerűen csak átadom magam Istennek.
Hogyan változott meg az élete a csodát követően?
– Az, hogy a családommal vagyok, dolgozom és tanulok, szinte egyáltalán nem változott, és nem is szeretném, hogy változzon. Sűrűbb lett viszont a naptáram, számos helyre hívnak tanúságot tenni. Ilyenkor mindig elmondom: itt nem rólam, hanem Istenről van szó. Én csak egy egyszerű asszony vagyok, aki arról szeretne tanúságot tenni, milyen csodálatos az Isten. Nem az a fontos, hogy én ki vagyok, hanem az, hogy mit tett velem Isten. Ezt akarom elmondani mindenkinek, és úgy érzem, Isten is ezt kéri tőlem.
