A csengettyű, amelyik nem tudott énekelni

Telt-múlt az idő. A karácsonyfa alatt egyre kevesebben gyűltek össze, háború, betegség, a múló, változó idő szétszórta a valamikori gyerekeket látható és láthatatlan birodalmakban. A kis csengettyűnek egyre ritkábban volt módja csilingelni, míg egy napon végleg elhallgatott. Attól kezdve hiába rázták, hiába ütögették, néma maradt. Végül aztán felkerült a többi limlom közé a polcra. Éjjelente, amikor csak az óra ketyegését, a bácsi horkolását és az utca éjjel sem szűnő forgalmát lehetett hallani, a csengettyű sokszor próbálta emlékezetébe idézni, hogyan is volt az a dal, amire úgy, de úgy tudott táncolni, hogy a csilingelésétől mindenkinek mosolyogni, nevetni támadt kedve, de hiába.


Újra eljött a tél. A pocsolyák fenékig befagytak, és éjszakánként a csillagok versenyt szikráztak a háztetőket fedő hóval. Egyik éjjel olyan erős, jeges szél fújt, hogy kicsapta a szoba ablakát, ahol az öreg könyvespolc állt, és egy didergő cinkét sodort be az ablakpárkányról. A cinke egy darabig mozdulatlanul feküdt, de a fűtött szobában hamar magához tért. Kíváncsian felröppent a polcra, csőrével megcsipkedte a dobozkákat, képeket, terítőcskéket, majd megállt a csengettyű előtt, és ütögetni kezdte, de az nem szólalt meg. Végül csőrébe csippentette a pici fogantyút, és már repültek is ki az ablakon.

 

Lassan hajnalodni kezdett. Villamosok csilingeltek – a csengő utánozni próbálta őket, de hiába. Autók és buszok dudáltak, szirénák sivítottak, rosszul parkoló kocsik riasztója rikácsolt. A csengő minden hangra megpróbált táncolni, de nem sikerült. Óvatosan elrepültek egy varjúcsapat mellett, az óriási fekete madarak károgásától szinte megsüketültek, de a csengő néma maradt.

Reggel lett. Kinyitottak a boltok. Az üzletekből százféle zene szűrődött ki, a pénztárgépek versenyt csilingeltek. Az utcán karácsonyfadíszeket, csillagszórót, ezerféle apróságot árultak, zenélő játékokat, amelyek karácsonyi dalokat csipogtak. A csengő reménykedve hallgatta, némelyik olyan ismerősnek tűnt – de táncolnia és csilingelnie így sem sikerült.

A cinke lassan elfáradt. Csendesebb utcák felé repültek, míg végül egy fakerítéses udvaron, egy hinta mellett – véletlenül-e vagy szándékosan – kiejtette csőréből a kis csengettyűt. A csengő belesüppedt a hóba.

Kisvártatva gyerekek futottak ki a házból, hógolyózni kezdtek, kiabáltak. Az egyik kislány, ahogy épp lehajolt újabb hógolyót gyúrni, észrevette a hóban megbújó csengőcskét. Kíváncsian megrázta, ám a csengő most is néma maradt.

– Figyeeeelj, most úgyis eltalállak! – süvítette az egyik gyerek, mire a kislány gyorsan a zsebébe süllyesztette a csengőt, és villámgyorsan elhajolt a hógolyó elől.
A csengő kucorgott a koromsötét zsebben. Lassan elmaradtak a gyerekhangok, ajtó csukódott, utcazajok szűrődtek be hozzá, villanycsengő berregett, ismét ajtó csukódott, végül csönd lett és meleg.

– És nézd, ezt találtam ma az oviban! – hallotta a csengettyű, miközben a kislány keze kiemelte a zsebből. – Csak sajnos nem szól.

Játékok közé került. A szobában egy másik gyerek is volt, valamivel idősebb, mint a kislány, aki odahozta. A két gyerek hamarosan belemerült a játékba. Azt sem vették észre, hogy játék közben dudorásznak. A csengő kimondhatatlanul izgatott lett, ahogy ezt hallotta, és érezte, hogy valami mintha megmozdítaná belül.

– Anya, elénekeljem, mit tanultunk az oviban? – kérdezte a kislány, és már rá is kezdett egy karácsonyi dalra.

– Neem, én akarom, mi is tanultuk ezt! – vágott közbe a kisfiú.

– Hé, hé, hé! Össze ne vesszetek rajta! Énekeljétek mind a ketten! – szerelte le a kezdődő veszekedést az anyukájuk.

A két gyerek kórusban fújta egyik dalt a másik után. A csengő gyönyörűnek hallotta a hangjukat, és kopott rézszoknyáján remegés futott végig.

– De régen hallottam ezeket a dalokat! Még a nagymamám énekelte őket, amikor kicsi voltam – mondta a gyerekek apukája, aki közben bejött a szobába.

– Milyen régen nem jártunk már náluk.

– Te, tudod, mire gondoltam? Legfőbb ideje lenne elvinni hozzájuk a gyerekeket. Lehet, hogy akkor végre anyádék is eljönnének velünk. Menjünk át idén karácsonykor, jó?

Este, amikor a csengő felkerült a polcra a kislány játékai közé, igyekezett felidézni magában az éneket, és nagyon óvatosan, halkan megpróbált táncolni.

És halvány csilingelés szaladt ki belőle, ezüstösen, fényesen, mint régen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..