Tüskés Tibor ki nem állta az álszentséget, a tehetségtelen törtetést, hitt a tiszta szóban, az őszinte kapcsolatokban. Képes volt lázadni a jóért, az irodalom szent ügyéért, az igazságért, s az oroszlánkarmaikat éppen csak nyújtogatók mellé állt, támogatást, segítséget ajánlva. Ezért érezhette sokak rokonszenvét, de ezért is sebződött, s őrizte tüskéit. (Az is megesett vele, hogy egy korábban általa felfedezett író húzta ki mestere nevét a kitüntetésre javasoltak közül…)
Hetven-egynéhány önálló kötetet hagyott maga után, köztük számos monográfiát – Kodolányiról, Pilinszkyről, Rónay Györgyről, Nagy Lászlóról, Illyésről, Csorba Győzőről. Bámulatos írói teljesítményéről nemcsak felesége, a kötet sajtó alá rendezésében segédkező Nagy Anna, hanem a jó barát, Szirtes Gábor, a Pannónia Könyvek kiadója is tudna mesélni, valamint BartuszDobosi László, aki Egy élet térképe címmel rajzolta meg Tüskés pályaképét, s már a kötet írása kapcsán is lelkesen beszélt e páratlanul gazdag életműről és szikár tollú, kissé fanyar megalkotójáról. A közéleti emberről, a testvérmúzsákra is kacsintgató esztétáról, a tanárról, akit tanítványai mindig szeretettel emlegettek.
Írói-szerkesztői-irodalomszervezői tevékenységéről már életében legendák keringtek a kortársak között, és apró, színes cédulákra írt levelei is újabb adalékok személyiségrajzához, ám a most kötetbe foglalt, viszonylag rövid időintervallumot felölelő napló olvastán még inkább megismerhetjük az élettől immár búcsúzni készülő, a csend burkába átlényegülő Tüskést. Az első bejegyzés dátuma 2008. december 31., s már a kezdő sorokban megemlíti Maurer Teodórát, a szülőfalu, Szántód műfordító könyvtárosát – Tüskés Tibor emlékének elkötelezett ápolóját, ahogy a lábjegyzetben olvashatjuk –, hiszen tőle kapta az üres lapokból álló könyvet. Az utolsó bejegyzés a halála előtti napról, 2009. november 2áról való. A két időpont közti hónapokban élők, holtak randevúznak; családtagok, barátok és az irodalom jelesei elevenednek meg. A lét korlátai mellett a kétely is előtüremkedik – lesz-e holnap, érdemese naplót vezetni –, de a sokat edzett, erősödő hit is ad némi reményt a betegséggel élethalál harcát vívó írónak. Egyebek mellett ezt írja április 11én:
(Kinek írom ezeket a sorokat? Tudok-e ezen a fehér papíron úgy fogalmazni, ahogy az Úristen előtt állva kellene szólanom? Úgy szeretnék. De akkor meg talán leginkább hallgatni kellene. A fogalmazás, a stílus már alakítás, már szerep, már „üzenet”. Már valami – önző? – célt szolgál. A csöndben találjon meg az Úr. A csöndömet hallgassa meg.) (A szolgálód szeretnék lenni. Vezess vissza ahhoz a talán még ártatlan gyermekhez, aki Kanizsán, a Nagyházban a „tisztaszobában” egy sakkasztalon kis házi oltárt emelt, és csomagolópapírból kivágott „palástban” „misézett”.)
Napi teendők, erőpróbák és visszahanyatlások, örömök és bosszúságok idéződnek meg a kétellyel teli jegyzetlapokon. Az önmagába tekintő, az életút végére készülő Tüskés gondolatai ezek, olykor a nyilvános gyónás határait súroló, a lélek mélyéről feltörő, megrendítő és megtisztító vallomásfüzér. A tüskésség érzékeny íróembert fed; a feleségében biztonságot találó, de olykor-olykor társát is megbántó, majd mea culpázó férj bocsánatkérő szavai ugyancsak kiragyognak a feljegyzésekből. Nagy Anna talán ezért is utal kérdőjelekkel tarkított előszavában arra: Lehet, hogy irodalomnak nem elég míves, filológiai szövegnek nem elég „magas”, de emberségnek, tisztességnek a legmagasabb.
A naplót Ágoston Zoltánnak a Jelenkorban megjelent beszélgetése követi, amely Tüskés Tibor halála évének nyarán készült, s a fegyelmezettségről, az öregségről, az írásról, a betegségről, az egészségügy jelenlegi állapotáról is hű képet rajzol.
Néhány 1988–89ben fogant, lírai hangú levélrészlet is helyet kapott a kötetben. A címzett a feleség, aki előtt egy korosodó, érte rajongó s kéznyújtást váró férfiember ereszkedik térdre, hogy érzelmeiről valljon. Ezt követően „életes” tárcák sorakoznak, amelyek a Dunántúli Napló felkérésére készültek, majd Szirtes Gábor írása a „hittel átitatott ember” örökséget hagyó keze nyomáról, szellemiségéről. Szép esszéje így zárul: Ez a könyv Tüskés Tibor utolsó személyes üzenete a kortársakhoz, a barátokhoz, olvasóihoz. Számunkra pedig ritka adomány és nem várt lehetőség arra, hogy e kézfogással ismét érezhessük keze melegét.
(Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 2014)
