Pontosabban: a mai világ mindent megtesz, hogy a társadalom alapegysége az individuum, az egyén legyen. Mutatják ezt a riasztó válási statisztikák, a házasságon kívül született gyermekek magas száma, a laza együttélési formák terjedése. Mindennek a következményeképpen az átlagos gyermeklétszám a fejlett világban – Európában, de különösen Magyarországon – roppant alacsony. Ha nincs kettőnél több gyermekük a szülőképes korban lévő nőknek, akkor a népesség csökkenni fog. Magyarországon ez a szám manapság 1,3-1,4 körül mozog. Míg a fejlődő országokat a túlnépesedés veszélye fenyegeti, addig a fejlett régiót a népesség csökkenése. Ez a folyamat hazánkban már beindult. Sok keresztény ember szemérmesen áll a kérdéshez: „Mi nem azért vállalunk gyermeket, mert ez valamifajta társadalmi kötelezettség. Mi szeretetből vállaljuk őket!” – Így van ez rendjén, csakhogy a szeretet csak az igazságosságban gyökerezhet – amint erre új enciklikájának címével is emlékeztet a pápa: Caritas in veritate… Márpedig a jelenlegi társadalmi berendezkedés mélységesen igazságtalan. Minden gazdaság három tőkeelemen nyugszik: a humántőkén, a reáltőkén és a természeten. Igen, a természet is egyfajta tőke! Nem lehet büntetlenül lerabolni: van egyfajta önreprodukáló képessége, de ha túlmegyünk bizonyos határon, akkor feléljük a természeti tőkénket. Tőke a humán erőforrás is. A gyermeket meg kell szülni, fel kell nevelni, taníttatni kell, egészségét óvni kell – ez mind komoly befektetést jelent a humántőkébe, s ennek gyümölcsét nemcsak az „élvezi”, aki vállalta, hanem az egész társadalom. A gyermek „közjószág”: nem lehet tudni, kinek lesz elkerülhetetlen szüksége majd arra az orvosra, műszerészre, ápolónőre, tanárra – aki az a gyermek lesz, akit mi – magánemberként – felnevelünk. A közgazdaságtan általában a tőke és munka kombinációjáról gondolkodik, ennek a két termelési tényezőnek a legcélszerűbb felhasználásáról – de a munkaerőt mint kész valamit kezeli. Csakhogy a „kész” munkaerő sok édesanya álmatlan éjszakájába, gondos ápolásába, sok-sok közös tanulásba, ruha, cipő, sportszer vásárlásába, sok házimunka árán előállított ebédbe-vacsorába került. Ez a kész munkaerő a társadalmi közös költségekből is kapott, amelyet a közköltségekből finanszíroztak. Ez a munkaerő fontos humántőke, amelyet nem lehet egyik pillanatról a másikra „előállítani”. A jelen gazdasági berendezkedés nem számol azzal, hogy valakinek szüksége lesz majd a gyermekére, ha megöregszik. Úgy is, mint gyámolítójára, de úgy is, mint aki a megélhetéséhez szükséges jövedelmet biztosítja számára hajlott korában. A jelen társadalom azon az alapon áll, hogy mindenki megfizeti a nyugdíjjárulékot, tehát jogosult lesz – biztosítási alapon – annak alapján a nyugdíjra, és ebből majd megfizeti az igénybe veendő szolgáltatásokat. Nem kell tehát azzal törődnie, hogy maga neveljen magának idős napjaira gondviselőt. Majd „vesz” a piacon… Csakhogy az első kérdés: lesz-e majd elegendő munkás kéz a majdani – elöregedett – társadalom szükségleteinek kielégítésére, avagy – mint ez már most látható – „importálni” kell őket, azaz bevándorlókat kell e célra befogadni. A második kérdés: vajon kinek tudjuk értékesíteni addig felhalmozott és befektetett eszközeinket? Mert csak akkor tudjuk járadékra váltani, ha a nyugdíjbiztosító értékesíti – egy másik megtakarítónak. Ha lesz másik megtakarító… És ha nem? Csökkenő lakosságszám mellett ez valószínűleg problémát fog okozni… Legfeljebb megint csak a külföldi vásárlókra lehet számítani. De így előbb-utóbb idegen kézben lesz az állampapírok, a termelőeszközök jelentős hányada is. Nagy valószínűséggel ezek hasznát kiviszik az országból, tehát az itt maradók gazdasági kilátásai nem lesznek rózsásak. A demográfiai apály ezt a problémát is felveti majd. Még nagyobb igazságtalanság azonban az, hogy a humántőkébe „beruházók” erőfeszítéseit a társadalom ma nem ismeri el. Ugyanannyi nyugdíjat kap az is, aki a humántőke „beruházásait” vállalta, mint aki nem. Pedig, mint láthatjuk, a jövőbeni termeléshez munkára és tőkére egyaránt szükség lesz! Mindkettő biztosítását figyelembe kell venni. Egyszerű szavakkal: különbséget kell tenni a járulékok megállapításánál a gyermekek száma szerint. Kedvezményt kellene adni a sokgyerekeseket alkalmazó munkavállalóknak, részmunkaidős foglalkoztatást kéne biztosítani a nőknek, érdemes volna fenntartani a korengedményes nyugdíjba vonulás lehetőségét a sokgyerekeseknek, hogy nagymamaként tudjanak segíteni unokáik nevelésében, míg a mamák hivatásukat gyakorolják. Persze, mindennek csak akkor van értelme, ha a városfejlesztési politika a lakásépítkezéseknél erre odafigyel – nagy távolságból munkába járva, és negyven négyzetméteren szorongva ezt nemigen lehet megvalósítani. A munkalehetőségeknek és a gyermekintézményeknek elérhető közelségben, kielégítő minőségben kell rendelkezésre állniuk. Biztosítani kell a rugalmas munkaidőt a gyerekeseknek… Kapjanak utazási kedvezményeket a sokgyerekes szülők… Ne kényszerüljenek arra, hogy tehetséges gyerekeik közül pénzérme feldobásával döntsék el, melyik tanuljon tovább… Van tehát megoldás, de mindehhez politikai akarat kell. Törvényi keretet kell mindehhez biztosítani, a civil erőfeszítések önmagukban elégtelenek. Politikai támogatás hiányában aligha lehet megfordítani a mai közvélekedést, s családbarát intézményi feltételeket kialakítani. A keresztény embereknek a közéletben fel kell ezért vállalniuk e kérdések öntudatos képviseletét, a szeretet és az igazság nevében. Nem alamizsnát kérnek a gyermeket vállaló családok: azt várják el, ami igazságos, ami jogosan jár nekik. A társadalomnak – saját jól felfogott érdekében – a túlhajtott individualizmussal szemben rehabilitálnia kell a család intézményét, mint a társadalom és a gazdaság egyik legfontosabb tényezőjét.
