„A búzaszemnek el kell halnia”

A generális apát 1959-ben született Luganóban és 1984-ben lépett be az hauterive-i ciszterci apátságba. Éveken át volt novíciusmester, 1994-ben a kolostor apátjává választották. Öt évvel ezelőtt a rend generálisa lett. Többször is járt hazánkban. Egyik könyvét (A Péternek nevezett Simon – Egy Istent követő ember nyomában) a Szent István Társulat jelentette meg magyarul.
151206_ciszterci2Lepori atya budapesti előadásában a szerzetesi életet jellemző kettősségekre hívta fel a figyelmet. Hiszen a szerzetesek napjait egyaránt jellemzi az elvonulás és a másokkal együtt töltött idő. Hivatásuknak éppúgy feltétele a csend, mint a párbeszéd, a munka, ugyanakkor a meditáció is. Erről a különleges életállapotról a generális apát így elmélkedett:
Aszkézissel jár az egyedüllét, és aszkézissel jár a közösségi élet. A kettő összetartozik, egymásra épül, egymást feltételezi. Amikor nem éljük jól az egyedüllétet, nem éljük jól a közösségi életünket sem, és ez fordítva is igaz. Ahhoz, hogy mindkettőt helyesen élhessük meg, tennünk kell. A szerzetesi élet nem működik magától. Ugyanakkor, ha sikerül létrehoznunk az egyensúlyt, olyan tanúságtétellel szolgálhatunk az emberek számára, amelyre nagy szükségük van. Testvériségünknek át kellene itatnia ezt a világot, amely az individualitás és az eltömegesedés szomorúságában fuldoklik. Ha szétnézünk nagyvárosainkban, szürke arcokat látunk. Az emberek többsége elveszítette a szeretetre és az örömre való képességét.
A legfontosabb feladatunk az – folytatta az apát –, hogy önmagunkban és a másikban felismerjük Isten képmását. A mai kor embere magányos, a közösségi háló mindenütt szakadozik, a másik idegen. Európai kultúránk elvont valósággá, álommá, emlékképpé vált, és már nem képes összekötni bennünket. Egymás számára is idegenek vagyunk, ezért is félünk a „valódi” idegenektől, akik velünk, európaiakkal ellentétben összetartanak. Nekünk, szerzeteseknek nagy a felelősségünk abban, hogy az emberek ismét megláthassák egymásban azt, akivel közösséget alkothatnak.

Szent Benedek ezt írja – idézte Mauro Giuseppe Lepori a bencések atyját: „Nem lehetünk remeték anélkül, hogy ne élnénk közösségben.”  Ugyanakkor a benedeki szentenciát rögtön ki is egészítette a taizéi Roger testvér szavaival: „Mélységes egyedüllétünk szükségszerű. Nem menekülhetünk el előle.”

A keresztény egyedüllét értelme az Atyával való közösség – fűzte tovább a gondolatokat Lepori atya, majd így folytatta: Jézus gyakran maga választotta az elvonulást. Ennek az állapotnak a természetét a színeváltozás hegyén és a Getszemáni-kertben – Péter, Jakab és János előtt – fel is tárta. Jézus magánya „communio” volt az Atyával és a Szentlélekkel. A Lélek volt az, aki mindig kivetette őt a pusztába, s a Lélek volt az, aki a közösségben egyesítette őt a tanítványokkal. Az Istenért vállalt egyedüllét lehetővé teszi, hogy elérjünk másokat. Mind­ez azonban nem valósulhat meg szenvedés és áldozathozatal nélkül. A búzaszemnek el kell halnia – idézte az evangéliumi példát az apát, és így vallott a szerzetesi életről –, az a búzamag hivatása. Nekünk újra és újra meg kell halnunk, és fel kell támadnunk.
Miként élhető meg helyesen ez a dinamika? – tette föl a kérdést, majd válaszul négy szempontot ajánlott a hallgatóság figyelmébe.
Elsőként az egyedüllét és a csend fontosságára hívta fel a figyelmet. Bennünket, szerzeteseket éppúgy kísértésbe visz­nek korunk kommunikációs eszközei. Gyakran csapjuk be magunkat. Elvonulunk, de elvonulásunk nem jelent mást, mint hogy az internet előtt ülünk. Ugyanakkor sokszor azért is vagyunk inkább magunkban, mert a másik elől menekülünk. Ne így éljük meg a többiektől való távolléteinket! – kérte a hallgatóságot az előadó, és hozzátette: Az egyedüllét csak akkor tágul közösséggé, ha benne az Atyával találkozunk.
A második fontos szempontként Lepori atya a munkát és annak minőségét emelte ki.  Ne morzsolódjunk szét a szolgálatban Isten nélkül, mint az evangéliumi Márta! – hívta föl a figyelmet az ismert példázatra.
Harmadikként a tekintély szerepét említette, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a testvérek a közösségben rátalálhassanak a saját útjukra. „Engedjük magunkat kísérni! Az elöljárók a külső tekintet, ők a magvetők, szükségünk van rájuk.”
Az apát utolsó megszívlelendő tanácsával a közös imád­ságra buzdította a jelenlévőket. Ez a híd az egyedüllét és a közösségi lét között. Sokszor azt érezzük, hogy mások zavarnak bennünket az imádságban. Úgy gondoljuk, „tökéletesebben” és „jobban” tudunk imádkozni egyedül. Ám észre sem vesszük, hogy a magunkban mondott imáink valójában mennyire tö­ké­let­lenek és mennyire magunkra zárnak bennünket. Ne legyen így! – buzdította a jelenlévőket Mauro Giuseppe Lepori, aki előadásának rövid, de annál tartalmasabb ideje alatt lélekben minden jelenlévő generális apátjává vált. Még azok számára is, akik civil tudósítóként hallgatták végig szelíd és atyai szavait.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..