Ez az időszak sokkal többről szól, mint hogy böjtölünk, noha a böjt természetesen fontos velejárója ennek az időszaknak. A szent negyvennap az intenzív bűnbánattartás ideje, és ez rányomja a bélyegét ezen időszak liturgiájára is. Nem csupán a szertartásaink helyenkénti megváltozását jelenti ez (például ilyenkor nincs alleluja a római rítus cselekményeiben), hanem már maga a bűnbánattartás is bír egyfajta sajátos ritualitással – elég, ha végiggondoljuk a tékozló fiú hazatérésének koreográfiáját (a bánat, az elhatározás, a „bánatima” betanulása, a hazaindulás, a bűnbevallás). A szent negyvennap a mi „hazatérésünk” szent ideje minden évben. Hosszú és nehéz út ez, amelyhez szükséges, hogy elengedjünk bizonyos dolgokat, és levessük az életünkről mindazt, ami nem lényeges, hogy elinduljunk az Úr és egymás felé, töredelemmel, szeretettel. Ez a negyvennap lehet szent, mert az út maga a szentté válásunk zarándoklata: megszentelődünk, és ez a kegyelmi valóság éppen ennek az időszaknak a liturgiája által aktualizálódik.
