Előző nap pusztító vihar vonult végig az országon, erről itt szerencsére csak a sáros erdei utak tanúskodtak. Reggel még borult volt az ég, szinte lógott az eső lába, de aztán eloszlottak a fellegek, és a szélben hintázó lombok között már az ég kékje látszott. Július második felében csendes az erdő, az erős szelet sem szeretik a madarak, az első hangot csak félórányi gyaloglás után hallottuk, a völgy alján ökörszem kezdett énekelni. Mintha ez lett volna a jel: nem sokkal később kék galamb búgott, csilpcsalpfüzike hívogatott, majd távolról a fekete harkály „krü-krükrü- krü”-jét hallottuk.
Menyemnek éles szeme van, ő fedezte fel az első havasi cincért, aztán később, már délután, egy farakáson még öt ilyen szép rovart találtunk. Kékesszürke szárnyfedőiken nagy fekete foltok díszlettek, hosszú csápjuk hátrafelé hajlott. Nem nagyon zavartatták magukat, és amikor Ricsi unokám az ujját tartotta egyikük elé, az engedelmesen felkapaszkodott rá. A havasi cincér a bükkösök jellemző lakója, színezete a szürke törzsekhez alkalmazkodott. Védett rovar, csak csodálni és fényképezni szabad, bántani, tűre tűzni tilos. A nőstények öreg bükktörzsek laza kérge alá petéznek, a lárvák korhadó törzsekben, tuskókban több évig fejlődnek. Az út mentén helyenként málnát lehetett csipegetni, a hamvas szeder viszont sajnos még nem érett, de a későbbiekre gazdag termést ígért. Rengeteg virág nyílt mindenütt. A hegy lábánál sárga foltokat rajzolt a tejoltó galaj, fehéret az egynyári seprence és a gyalogbodza, feljebb egyebek mellett sárga gyűszűvirágot, baracklevelű harangvirágot és néhány szál virágzó konkolyt láttunk. A bibliai növény régebben mint a gabona között fejlődő gyom szerepelt, mára nagyon megfogyott, több helyen a kipusztulás fenyegeti, védett. Ahol sok a virág, mindig látni lepkéket is. Boglárkák, bogáncs- és gyöngyházlepkék, fehérlepkék repkedtek, de láttunk egy szép kardoslepkét is.
Később, talán mert már nagyon vártam, egy rövid strófa erejéig mégiscsak megszólalt egy barátka, örvös galamb kezdett búgni, majd a fakopáncs jellegzetes hangját hallottuk. Hazafelé betértünk egy talán száz méter hosszú, napsütötte tisztásra, ahol Andrisék lepkéket fényképeztek. A nedves talajon több tucat boglárka szívogatott, odébb egy szép tűzlepke kereste a virágokat. Nem zavarta őket a fényképezőgép, a lencsét egészen közel engedték magukhoz. Az egyik sarokban tarka potrohú szitakötő, talán egy sebes acsa repkedett választott területe felett. Ide-oda cikázva vadászott, de a birtokolt kétszobányi részről nem távolodott el. Búcsúzóul egy csilláros ökörfarkkóróban gyönyörködtem. Feketeüröm-csoport közepén állt, mögötte csalán és gyalogbodza keveredett. Szeretem az olyan lágyszárú növényeket, amelyekre fel kell nézni, ez pedig, amikor mellé álltam, legalább másfél arasszal magasabb volt nálam.
