Fotó: Vértesaljai László
Mindig csodáltam őket. Ott ülnek a börtönben, és zsoltárokat énekelnek. Ez a két dolog, a börtön és az éneklés, látszólag kizárják egymást. Mégis van valaki, aki összekapcsolja őket…
Nézem a történést közelebbről. Pál és Szilás, immár a krónikás Lukács kíséretében (ApCsel 16,10) a kisázsiai Troászban hajóra szállnak, és áthajóznak Európába. A macedóniai Neápoliszban partot érve a közeli Filippi városában hirdetik először Jézus evangéliumát Európa földjén. Megrendítő pillanat!
Pálék szombatnapon kijárnak a kapun kívüli folyóhoz, az imádság helyére. Az örömhírre, Jézus feltámadásának hírére Európában először asszonyok kíváncsiak: Letelepedtünk, és beszélni kezdtünk a körénk gyűlt asszonyokhoz. Közülük a bíborárus Lídia meg is keresztelkedik, háza népével együtt (ApCsel 16,13–15). Íme, az első európai ekklészia, a gyökereink! Asszonynépség Pál körül! Pontosabban asszonynépség és Pál az Úr körül! Férfiak akkor lépnek a színre, amikor Pálék, akaratukon kívül, megzavarják gazdasági köreiket, mégpedig annak a jó szellemtől megszállott lánynak a meggyógyításával, aki nekik egyébként nagy hasznot hajtott. Filippi macedón népe fellázad ellenük, és a fórumra viszik az ügyet: Mi, római polgárok nem fogadhatjuk el azt, amit hirdetnek – hangoztatják, és rövidre zárják a római jogot: megvesszőztetik őket sok ütéssel, majd börtönbe vetik, a belső fogdába, és lábukat kalodába zárják.
Éjféltájban Pál és Szilás zsoltárokat énekelve dicsérik az Istent, a foglyok meg hallgatják őket (ApCsel 16,25). Korai és sajátos börtönpasztoráció! Bizonyára nem hálaadásképpen zengedeznek, ellenben az Úr iránt érzett lelkesedésük felülírja keservüket. Lábuk béklyóban, kezükön bilincs, de a szívük szabad. És az Úr kiszabadítja őket: földrengés támad, az ajtók felcsapódnak, lehullanak a bilincsek. Európa szabad őre a fogoly Pál lábánál! Világosságot kér, pedig van Platónja és Vergiliusa! Mit kell tennem? – kérdi tőlük. Európa Kelettől kéri azt, ami előbb kél fel ott: felvilágosítást kér, hogy mit is kell tennie: Higgy az Úr Jézusban, így házad népével együtt üdvözülni fogsz! Pál tanítja a börtönőrt az evangélium igazságára, a börtönőr megmossa a foglyok sebeit, majd Pál mossa le a börtönőr bűneit a lelkéről: megkereszteli. Az evangélium megérkezett Európába! A jogrend is helyreáll, bár Pál öntudattal korrekciót kér: a jogtalan bírák jöjjenek el őhozzá, kövessék meg, és hivatalosan kísérjék ki a városból. A kora kereszténység méltósággal lép fel, nem az efezusi kertek alatt jön be, hanem a fórumon kér helyet. A Mester is mindig nyíltan és nyilvánosan tanított! Pál, Szilás és Lukács továbbindulnak, útközben zsoltároznak, de már zsoltároznak az asszonyok is Lídiával együtt, és a feltámadás hitére tért filippi börtönőrök köre is. Valami készül Európában! Pál pedig továbbmegy Athénbe, ahol szintén születik egy kis keresztény mag. Döntő fordulat Pál athéni szolgálata az Areopáguszon, nem is a számok tükrében, hanem a jézusi kovász dimenziójában: Areopáguszi (Areopagita) Dénes, egy Damarisz nevű asszony és még néhányan. Athén kiművelt fői azt posztolják, hogy később majd még meghallgatják őt (ApCsel 17,32). Az ígéret aztán be is jön! A nagy hellén polisz meghajtja a fejét Krisztus örömhíre előtt. A Földközi-tenger keleti partvidékének városaiban csírájában kiépül Krisztus országa.
A galileai Halász és a Népek Fejedelme, bár egészen más utat járnak be a krisztusi Menjetek! parancs jegyében, végül mindketten az Urbsban landolnak. A páli út ismert: a császárhoz föllebbező tarzuszi római polgár fogolyként utazik ügye kivizsgálására: Szirakúza, Régium, Puteoli a nápolyi öbölben, aztán Tres Tabernae, találkozás a Via Appián az eléjük siető római testvérekkel, és végül Róma. Péter apostol a hagyomány szerint Pisa akkori tengeri kikötőjében lépett partra 44-ben, aminek emlékére a közelben egy gyönyörű román kori, kétapszisú bazilika épült, feltárt kövei az apostoli korig vezetnek. Annyit tudunk kettejükről, hogy nagyon eltérő karakterűek, nem is könnyű a kapcsolatuk, mindkettejüknek dolgozniuk kell magukon a krisztusi egymáshoz illeszkedés reményében. A „később jött” Pál apostol a megtérése után „fölmegy” Péterhez: Három év múlva aztán fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel, és nála maradtam tizenöt napig (Gal 1,18). Tizenöt évvel később megint fölmegy a „tekintélyesekhez”, elosztják a missziós kompetenciákat, aztán Jakab, Péter és János fölismerik a Pálnak adott kegyelmet, s az egyetértés jeléül jobbjukat nyújtják neki (Gal 2,9).
Rómában találkoznak, és Néró császár uralkodása alatt tartóztatják le őket. A császári államapparátus pontosan tudja, milyen stratéga az a tarzuszi Paulus, és milyen auktoritás az a Petrus. Külön-külön is, de együtt még veszélyesebbek! Így lesznek ők ketten ütős fegyver Néró kezében. A birodalom ellenségeiként halnak meg, és a hagyomány, bár az archeológia ezt nem támasztja alá, éppen oda helyezi őket, ahol az impérium illusztris ellenségeit vetették börtönbe.
A fogságukhoz kötődő legenda valójában a megélt sorsuk kivetítése életük végére. Ami ott, abban a Tullianum-Mamertinum börtönben történt, az pontosan megfelel az Apostolok cselekedetei tudósításainak, a különféle helyeken elszenvedett börtönök sorozatának, melynek gyakori eleme a börtönőrök megtérése.
A carcer, a börtön középkori neve a Mamertinum, ez olvasható ma is az egykori börtön elé emelt lépcsőfeljárat homlokzatán. A régészek mindent mítosztalanítottak, kőre csupaszítottak, főként a régi Tullianumban, vagyis a kétrészes börtön Krisztus előtt VI. századból való alsó felében, amely hét méter átmérőjű, körkörös épület, szabályosan faragott és cement nélkül összerótt tufakőből. A kupolás boltozat tetején egy nyílás, vagyis tullus, ennek jelentése vízér, forrás. Időnként feljött a víz, és beszivárgott a börtön felső részébe is, hiszen a Tullianum jó pár méterrel a börtön mellett futó Via Sacra szintje alatt, mélyebben húzódik.
Én is meghúzom magam itt, nagyböjt elején, csendben. De jó, hogy turisták nem járnak most! Szemem lassan megszokja a sötétséget, éppen csak dereng a cellában. Kettejükre gondolok, Péterre és Pálra. Vajon itt is zsoltároztak? Tudják, Uruk még az utolsó óráján is belekapaszkodott az ősi imádságokba, és azokon át mondta el saját elhagyatottságát. A rómaiak azért tudtak építkezni, még ha börtönről lett légyen is szó! – gondolom. Kíméletlen pontossággal megfaragott épület. De hogyan lehet itt zsoltározni? Kinyitom a magammal hozott zsolozsmáskönyvet, és belefogok… Valahol a sorok között kiszólít egy emlék, egy börtönemlék, bár csak vizsgálati fogság volt. Luxemburgból jöttem vissza germanikus diáktársam papszenteléséről, 1981. július 4. után. Hegyeshalomnál letartóztattak, mert tíz darab százas kötegű Szűz Mária-szentképet hoztam haza hévízi plébánosom kérésére, és megtalálták a bőröndömben. Akkortájt nem nézték jó szemmel Jézus édesanyját, s ha már szentkép van, akkor soha nem lehet tudni… A Keleti pályaudvaron fegyveres őrség kísért egy vizsgálati szobába. Aztán otthagytak. Csendes eszmélésemre emlékszem. A lassan, belülről szétáradó nyugalomra, hogy hát miért is vagyok én itt bezárva. Mert szeretem az Urat és az Anyját. Ennyire egyszerű. Abból a felismerésből fakad minden, hogy Jézushoz tartozom. A családjához. Hát akkor mit árthatnak? Mivel árthatnak? Órákkal később elkergettek, csak egy papírt kellett aláírnom, hogy tízszer száz kicsinyke Mária-képet becsempésztem a népköztársaságba. Annyit hozzátettek, hogy „Lesz ám még ennek következménye!”
Az Úr velem van, nem félek, ember mit árthat énnekem (Zsolt 117,6) – olvasom a 117. zsoltárt. Nézem a faragott köveket a Tullianumban, és hirtelen fölfedezek valamit a falon: egy tenyérnyi freskótöredéket, rajta egy kézzel. Ez az egyetlen a későbbi vakolatból. Véletlenül maradt itt ez a kéz, hiszen a tisztogatás mindent eltüntetett…? Fentről lefelé kinyúló kézfej üzen: a mutató és a középső ujj áldást és erősítést jelez, a másik három összezár, mint a görög ikonok „két természet – három személy” hitvallása. Biztosan intést kaptak, mint Troászban! A Tullianumra gondolok, a vízérre, a fölfakadó vízre, mellyel az apostolfejedelmek megkeresztelték fogvatartóikat. A börtönőrök nevét megörökítette a hálás keresztény emlékezet: Processus és Martinius. Keresztségük után elmenekültek, később azonban letartóztatták, és megkínozva a Via Aurelia első mérföldkövénél végezték ki, ott is temették el őket.
A börtön falán márvány emléktábla int a hely szentségére. Felsorolja az itt raboskodókat, és azokat, akik századokkal később ide látogattak, és itt imádkoztak, ahol a foglyok, az Úr szabadosai lelkében húsvét fakadt. Ennek tanúi Szent Linusz, Néri Szent Fülöp, Loyolai Szent Ignác, Lisieux-i Szent Teréz, Szent II. János Pál pápa…
A foglyok, a boldog foglyok sorát folytatom: Mindszenty József, Márton Áron, Olofsson Placid, Godó Mihály…
