Antonio Ciseri: Ecce Homo
A boldogság apró megízlelése az élet váratlan részleteiben, a böjt csendes vonalaiban a megújulásra mindig kész élet reményét teszi valósággá bennünk. Igen, de hogyan élhetem át ezt a boldogságot? Hogyan keressem? Hogyan ne essek silány élmények csábító csapdájába, felszabadító tapasztalások helyett? Segítségünkre van kérdéseinkben a zsoltár vecsernyei változata: „Boldog ember, ki nem a bűn útját járja, és a zúgolódók székén nem ül.”
Nem tagadom, évekig ment el a fülem mellett ez az ének, anélkül, hogy komolyabban ráeszméltem volna a boldogság és a zúgolódás sajátos összefüggésére, a bűn és a zúgolódás cinkos barátságára. Szép lassan ébredtem rá, hogy a nyugalom és kiegyensúlyozottság hiányáért bennem a zúgolódásom felelős. Mint sok más ördögi dolog az életünkben, a zúgolódás is gyakran az ember igazságérzetére és az ebből fakadó méltóságtudatunkra épít. Meglepőnek tűnhet, de fájdalmaink, az élet okozta sebeink, vagyis az emberi figyelmet és együttérzést méltán kiérdemlőnek vélt károsultságaink is nyughatatlan elégedetlenséget indíthatnak el bennünk. Komoly kihívás életvezetésünk – vagy talán vezetetlenségünk – számára, hogy megálljunk az élet papíron leírható igazságának keresésében.
A zsoltáros által említett, a boldogság élményétől megfosztó zúgolódás nem más, mint hangosan keserűnek lenni amiatt, hogy jogosnak vélt igényeinket nem teljesíti környezetünk, nem elégíti ki a világ. Végső soron azért, mert Isten és teremtménye, az ember nem úgy táncol, ahogy én fütyülök. De a zúgolódás kifejezést használták akkor is, mikor Izrael népe fellázadt Isten ellen a pusztában. Tehát a nép morgása Isten bírálata, az egyén igényeinek túlértékelése. Isten képének megismerése helyett elindul az ember embertelen képére formázásának boldogtalanító gyakorlata.
Jézus nagypéntekje korán elkezdődik. Minden elutasításban keresztre feszítése készíttetik elő. Minél inkább rájön, hogy nem értik meg hallgatói, sőt követői sem, annál közelebb kerül a kereszthez. A tömeg, mely méltatlankodik a gyógyításoknál, a meglepő találkozások során, ugyanaz, mint amely Pilátus kérdésére az fogja felelni: „Feszítsd meg!”
Nem tagadhatjuk le azt az általános tapasztalatot, hogy valóban számos jogtalanság történik velünk. Kinek családja, egyháza, nemzete van, számtalanszor átélheti, hogy a világ nem az érdemekre építő jóság elve szerint működik. Azt sem tagadhatjuk le, hogy mennyi ember nyomorog a megérdemelt anyai, gyermeki vagy hitvesi viszontszeretet hiánya miatt. Az egész világ attól üvölt, hogy felborul a normális értékrend. Újra szól az egyetemes fájdalom: a jó hiába várja a boldogulást, és bár jogosnak tartja, nem jut előbbre, míg a gonosz nem érdemli, mégis a sikerek gyermeke lesz. Mindezek tapasztalatával hát nem elfogadható, hogy zúgolódjak, mint a Zakeus örömteli újjászületését látó tömeg? Ne álljak be a bűnösökkel irgalmas, a szamariaiakkal szóba álló Jézus bírálói közé? Talán mégiscsak igaza van keserűségében az otthon maradt fiúnak, mikor látja a halottnak hitt tékozló testvére hazatérése fölötti örömet? Úgy gondolom, keleti egyházunk nem puszta esetlegességből, hanem nagyon is pedagógiai érzéktől vezérelve vonultatja fel azokat a jézusi képeket és találkozásokat a húsvéti böjti időszak előtt, amelyekben a méltatlankodókat, a székek méltóságos magaslatán ülő zúgolódókat láthatjuk.
Jogosan tehetjük fel közös sorsunk kérdését: nem azok érdemelnek irgalmat, akiket megnyomorított az élet? Sohasem tudhatjuk, ki a legnyomorultabb közöttünk. Soha sem szabad méricskélni, kinek a keserűsége és rászorultsága nagyobb. Mily szánalmas dolog fájdalmaink nagyságával versenyt rendezni, s így méltó részvétet kicsikarni! Azt sem tudhatjuk, ki jött távolabbról, hogy kegyelmet kapjon.
A Jóisten irgalma iránti vágy mérhetetlen, más dimenziói vannak, amelyek jóval túlmutatnak a földi protokollon, az adok-kapok kényelmes egyszerűségének pokolian egyhangú világán.
Zakeus néhány métere a fáig többet jelenthet a sok kilométeres útnál Jézus követésében süket fülekkel és megdermedt szívvel. Az Isten megbocsátásából fakadó boldogságot nem a bűnök könnyen kimondható kategóriákba sorolásával találom meg, hanem állandóan elrejteni szándékozó valóm mélyén.
„Boldog ember, ki nem a bűn útját járja, és a zúgolódók székén nem ül.”
Hány jogos igényünk van, amely nem töltetett be? Hányszor tapasztaltunk boldogtalanságot, mert igazságunk csorbát szenvedett? Sajnos nincs hozzá igazi bátorságunk, hogy az életet ne a megszokott módon, hanem újszerűen lássuk: boldogtalanságunk igazi oka nem abban keresendő, hogy nem teljesültek igényeink, hanem abban, hogy nem tudunk leszokni arról, hogy jogos igényünk legyen. Nem vagyunk képesek lemondani arról, hogy az igazság és sértettség méltóságában pózoljunk. Láttam már ebbe az elvárásba belekeseredett papot, tanárt és földművest, úgy, hogy soha nem jöttek rá, hogy keserűségüknek ez az oka.
Mit tegyünk? Számomra nagyon egyszerű a válasz: életünk nem befektetés, hanem ajándék. E kétféle szemlélet között óriási távolság van, mégis egyszerre akarnak élni bennünk.
Aki vet, az természetesen aratni akar. Balga ember, aki nem szervez és tervez, hogy munkájának legyen eredménye. Melyik szülő az, aki nem reméli, hogy gondos nevelésének köszönhetően becsületes gyermeke lesz? Ki vitatja el a társát elvesztő gyászolótól, hogy remélhet vigasztalást szeretteitől? És mi történik, ha mégsem sikerül? Nem jön a várt termés, nincs sikeres munka, gyerekeim csalódást okoznak, és gyászomban is egyedül maradtam?
Meg kell tanulnunk életünk ajándékszemléletű átalakítását. Vagyis úgy élni, hogy semmit nem várhatok el görcsösen, az igazságra hivatkozva. Meg kell tanulni örülni annak, hogy élhetek.
Nem elvárni a hálát gyermekemtől a gondoskodásomért, hanem örülni annak, hogy nevelhettem, gondoskodhattam róla, betegségében minden másnál nélkülözhetetlenebbnek érezhettem magam. Örülni, hogy szólhatok és szolgálhatok, és nem várni a kiérdemelt rangot. Ha az emberek elhagytak is, Istennek megengedhetem, hogy vigasztaljon gyászomban. Ha életem egyre több pillanatát tudom ajándékként felfogni, annál kevésbé jelenik meg bennem az életet földi pokollá tevő zúgolódás.
A puszta jognál és igazságnál sokkal fontosabb, hogy szeressenek, és ezt láthatóan is cselekedjék. Kiváló érzékenységgel segít nekünk az irodalom életünk föntebb vázolt égető feszültségének megértésében. Azt írja Márai Sándor: Óvakodj azoktól, akiknek igazuk van, vagyis akiknek jogos igényük van. Azt akarják, hogy az egész világ az őket ért méltánytalanságot orvosolja. Meg nem hálált és köszönt jóságuk fájdalma állandó felszólítást hordoz a külvilág felé. Ha jól belegondolunk, azokkal lehet igazi közösséget élni, akik rossz fát is tettek a tűzre. Ezzel természetesen nem a rosszra hajló természetünket szeretném felmenteni, hanem az ezzel való szembenézés fontosságát emelem ki, és ezen keresztül a másik ember miénkhez hasonló földi esendőségének elfogadását tartom jogosnak.
Máriapócson a Könnyező Istenszülő ikonja melletti falon függ egy ártatlan rab rozsdás vasbilincse. Kivégzése előtti utolsó kívánsága az volt, hogy hozzák el a csodatévő ikonhoz, hogy előtte imádkozhasson utolsó óráiban. Számára ez – ő még nem tudta – a szabadság kérése lett, hiszen a templomban imádsága közben leestek róla bilincsei. Talán rólunk is így hullik le a lehúzó kötelék, ha a zúgolódás helyett az élet ajándékának elfogadása válik uralkodóvá bennünk, és istenesen boldog ember lesz belőlünk.
