A boldog házasság és akadályai

Csapatjáték (Szűcs Édua rajza)

November 10-én a házasságról tartott előadást Veszprémben. Ha jól gondolom, sokkal szélesebb rétegeket célzott meg vele, mint csak a katolikusokat vagy általában a keresztényeket. Pedig bizonyára nem mindegy, kiknek beszél, hiszen a hallgatóság tagjainak a legkülönbözőbb előfeltevéseik lehetnek már a házasság fogalmáról is. Ezért először arra kérem, mondja el, melyek a házasságnak az Ön számára megkérdőjelezhetetlen ismérvei.
– A veszprémi előadásom csupán egy volt azok közül, amelyekre a Sapientia Családteológiai Intézetének munkatársaiként időről időre szerte az országban felkérnek bennünket. Kézdy Anikóval és Papp Miklóssal közösen tartott szabadegyetemi előadásaink is régóta mennek már.
A célunk mindig ugyanaz: megerősíteni a házasságot. És valóban nemcsak a keresztényekét, hanem az egyházon kívüliekét, sőt a nem hívőkét is. Nemrég egy főiskolai megbeszélésen szóba került, hogy a jegyesoktatást ideje lenne szélesebb körre, az egyházon túlra is kiterjeszteni.
A házasság legfőbb ismérve szerintem az elköteleződés, ebben különbözik minden más élettársi kapcsolattól. Ez akkor is igaz, ha nem templomban, hanem házasságkötő teremben köteleződik el a két fél. Míg szociológiai szempontból szinte semmi különbség nincs a házasság és az élettársi kapcsolat között, addig pszichológiai szempontból nagyon is van. A kapcsolat dinamikáját ugyanis alaposan és pozitív értelemben változtatja meg a házasságkötés. Fontosnak tartom, hogy a házasság ne számítson csupán az egyház „belügyének”, hanem egyre szélesebb körben szó essen róla. Azt ugyanis, mit jelent házasságban élni, ma már tanítani kell. Mivel a korábban megkérdőjelezhetetlen keretek mára jócskán fellazultak, mindenkinek egyre inkább egyéni feladatává válik, hogy „megalkossa” a házasságát. Ez egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen a rögzült társadalmi modellek, minták negatívak. A rosszul működő, tönkremenő, felbomló házasságok nagy száma sokakat elbizonytalanít.

Mennyire befolyásolja, hogy kik hallgatják, amikor a házasságról beszél? Igyekszik-e alkalmazkodni a közönségéhez annak érdekében, hogy minél többféle embert szólíthasson meg?
– A katolikus, keresztény és a nem katolikus, nem keresztény működés nem válik szét, minden ember ugyanazon törvényszerűségek szerint működik. A döntő az elköteleződés motívuma. Igaz viszont, hogy a hívő jobban jár, hiszen a hit testi-lelki egészséget javító tényező. S mivel egy vallásos házaspár tagjai szentségként élik meg a kapcsolatukat, ők még akkor is reménykedhetnek, amikor emberi szinten már nincs segítség.
Én mindenkihez szólni akarok, aki jó házasságra vágyik. Ma a többség egy romantikus kapcsolat betetőzéseként gondol a házasságra, és ha igazán szerelmes, még egy nem hívő ember sem csupán néhány évre akar együtt maradni a házastársával, hanem egész életén át, sőt a síron túl is. Univerzális emberi élményekről, értékekről, működésről van szó, amelyeket az egyház „csupán” megszentel a házasságkötéskor.
Örülök, ha tudom, ki hol tart, hogyan gondolkodik a házasságról a hallgatóság körében, de erről bizonyos létszám fölött nincs módom érdeklődni. Ezért Veszprémben például cédulákat osztottam szét, és azt kértem, mindenki írja rá, szerinte mi a boldog házasság titka. Ezeket a véleményeket aztán az előadás előtt felolvastuk, ami az összes jelenlevőnek hasznos szempontokat adhatott, és én is felmérhettem általuk, hogyan gondolkodik a hallgatóság.

Tapasztalatai szerint hogyan vélekednek a mai fiatalok a házasságról? Mit remélnek tőle, mennyire vágynak rá?
– A személyes tapasztalataim és a szakirodalom adatai egybevágnak: Európában és Amerikában egyre jobban kitolódik az identitásérés, a felnőtté válás ideje. Olyannyira, hogy erre az időszakra már új fogalmat alkottak, „kibontakozó felnőttkornak” nevezik. Elbizonytalanodás jellemzi a fiatalokat, a hivatásválasztás és a házasságkötés terén egy­aránt. Sokáig a családban maradnak, nem akarnak felnőtté válni. Elveszett az elköteleződésre való bátorság. Az új életszakaszt a „még nem vagyok készen” érzése, a tapogatódzás, a kialakulatlanság jellemzi. Sőt, annak mérlegelése, hogy egyáltalán szabad, tanácsos-e házasodni. Óriási a bizonytalanság. Oka lehet ennek a kötődés zavara is, amely abból adódik, hogy az illető labilis családból származik, ahol nem kapott eléggé biztonságos kapcsolati hátteret. A párkapcsolataiban pedig azért válik bizonytalanná, mert a szoros kapcsolatban felelevenednek kisgyermekkori élményei, amelyek esetleg nem voltak optimálisak. Az egyik kollégám nemsokára azt fogja kutatni, hogy ettől az elbizonytalanodástól függetlenül vonzó-e még a fiatalok körében a házasság, vagy már magával az intézménnyel is gondjaik vannak.

Miért voltak régen stabilabbak a házasságok?
– Mert nem voltak akkorák az elvárások. Régen szinte mindenki megházasodott, mert az volt a természetes, és nem éltek az emberekben olyan romantikus elképzelések a házastársi boldogságról, mint napjainkban. Ma a többség fél az elköteleződéstől, és sokakban él az a félelem is, hogy vagy a másik fél nem tud majd megfelelni az ő elvárásaiknak, vagy ők nem képesek megfelelni a társukéinak. Emiatt kapóra jön az élettársi kapcsolat, amelyben úgy élhetek, mintha házasság lenne, de bármikor ki is léphetek belőle.

Magyarországon egyre kevesebb házasságot kötnek, és egyre több megy közülük tönkre. Az esetek jelentős részében a házasság értelmét, célját illető bizonytalanság, a házasság fogalmának plurálissá válása húzódhat meg a háttérben. Mit lehet kezdeni ezzel?
– Sokan nem tudják, miért kötnek házasságot. Fontos lenne számukra annak tudatosítása, hogy a házasságkötéssel lényegileg változik meg a párkapcsolatuk, és hogy ez a változás jó az embernek. Az általam tartott családpszichológia-órákon gyakran alakulnak ki viták, és jelennek meg kemény vélemények. Roppant erős a rossz tapasztalatok, a környezet gyászos példáinak hatása. Én még­is a házasság mellett érvelek, mert emberi alapszükséglet az a kapcsolati biztonság, amelyet csak a házasság képes megadni. Az élettársi kapcsolat nagy baja, hogy hiányzik belőle a teljes elfogadás és elfogadottság.
A házasságnak viszont az a sajátos paradoxona és problémaforrása, hogy a két félnek egyszerre kell kialakítania közös identitást, és közben egyéni, független identitását is kibontakoztatnia. Ez azonban megtanulható és működtethető.

Nagy kérdés, hogy a házasságra készülők idealisztikus, a hétköznapok realitásaival és a biztosan bekövetkező csalódásokkal, válságokkal nem számoló elképzeléseit mennyire érdemes a tapasztaltabbaknak és a szakembereknek már előre megkérdőjelezni. Hiszen a lelkesedésnek sokszor éppen az illúziók a hajtóerői, és ezek a későbbi helytállásban is segíthetnek. Ön hogyan próbál egyensúlyozni, hogy el se vegye a házasulandók kedvét, de indokolatlan várakozásokat se támasszon bennük?
– Ez nagy dilemma. A jegyesoktatás során arra kell törekedni, hogy felhívjuk a figyelmet a tanulás jelentőségére. Rá kell ébreszteni a párokat, hogy a házasság feladat, magától nem fog menni – de meg tudják tanulni, mit kell tenniük annak érdekében, hogy közös identitást alakítsanak ki, és hogy megmaradjon a kezdeti lelkesedés.
Ez utóbbi is roppant fontos. Túl sokat halljuk, hogy a szerelem szükségképpen megszűnik egy idő után, és valamiféle szürke szeretetnek adja át a helyét. Nem igaz! A szerelem lelkesültsége fenntartható, a szenvedély időskorban is megőrizhető. Nem szükségszerű, hogy a nehézségek, a válságok szétszedjék a kapcsolatot. Ha baj van, vegyünk részt tréningeken, pár- és egyéni terápián. Sokakat megijeszt a terápia szó, ezért én a párterápiát úgy szoktam nevezni, hogy házasságtanulás párban.
Tetszik, amit az illúzióról mondott, mert nagyon hiszek abban, hogy minden házaspárnak feladata a kapcsolatára vonatkozó illúzió fenntartása, amely mindkét fél boldogságát szolgálja. Ez segíti őket abban, hogy pozitívan gondolkodjanak a házasságukról, a párjukról. Felelős vagyok azért, hogy a férjemet kivel hasonlítom össze, s hogy a jó tulajdonságait vagy inkább a hibáit forgatom a fejemben.

A házasságról az utóbbi időkben érzésem szerint sokan – sokszor a szószékről is – afféle fétisként, csodaszerként beszélnek, azt sugallva, hogy megoldást kínál minden társadalmi nyavalyára. Hiszen a házasságban élők kiegyensúlyozottabbak, egészségesebbek, hosszabb életre számíthatnak, és stabil keretben élnek, amely megtartja őket. Vagyis csak azt az oldalát hangsúlyozzák, amelytől jobb önmagunkat kapjuk vissza, azt viszont nem, ami feladat, nehéz­ség, problémaforrás, és rengeteg önfeláldozást kíván tőlünk.
– A jól működő család társadalmi érdek. Biztonságot ad a családtagoknak, legfőbb haszonélvezője pedig a gyermek, akinek életbevágóan fontos ez a biztonság, mivel ez teszi lehetővé az egészséges személyiségfejlődését, ami aztán a társadalom működésére is kihat. Ezért nem tartom eleve hibának, ha egy pap a szószékről a házasság és a családi élet szépségéről beszél. A Sapientián ma már papokat is képezünk arra, hogy tudjanak jól foglalkozni házaspárokkal, családokkal.
Az azonban valóban hiba, ha azt sugalljuk, hogy a házasság olyan intézmény, amely automatikusan boldoggá teszi az embert. Sajnos sokan úgy képzelik, a házasság arra való, hogy boldoggá tegye őket, sőt félig-meddig el is várják a párjuktól, hogy mindenképpen így legyen. Nagy azután a csalódás, amikor nem kapják meg, amit vártak, vagy nem pontosan úgy, mint elképzelték. A jegyeseknek ezért fontos feladatuk, hogy tudatosítsák az elvárásaikat, és azt is, hogy egyikről-másikról egészen biztosan le kell majd mondaniuk. Ha valaki csak kapni akar, tenni viszont semmit sem hajlandó, keserű csalódások várnak rá.
Már maga az a kifejezés is téves, hogy a házasságot kötő ember révbe ér. Valójában az ellenkezője történik: éppen ekkor hajózik ki a viharzó tengerre, és minden ügyességére szüksége van ahhoz, hogy a társával együttműködve hasíthassák a habokat, és időről időre elhárítsák a felborulás veszélyét. A házasságba mindkét félnek mindent bele kell tennie, ez az első számú hivatása, állapotbeli kötelessége. De ez nem kellemetlen feladat. Aki sokat ad, sokat is kap vissza, a befektetés megtérül.

Mitől függ, hogy egy házasság elég teherbíró-e? Melyek a megbillenés legfőbb okai? Melyekre lehet ezek közül készülni?
– A házasság és a család szoros, biztonságot adó, tagjai által egymást támogató közösség, amelyben azonban egyéniségekként is fejlődhetünk, nem fojtjuk meg, hanem szabadon létezni is engedjük egymást. A jól működő család képes kiegyensúlyozni tagjai időleges bizonytalanságait vagy megroggyanását.
A normatív, törvényszerűen bekövetkező krízisekre fel lehet készülni. Ilyen a gyermekszületés, az óvoda-, majd az iskolakezdés, az anya munkába állása, később a gyerekek kirepülése, a nyugdíjba vonulás. Ezek mindig a családi szerepek és kapcsolatok átrendeződésével járnak. Előfordulnak továbbá eseti krízisek is, mint a munkanélküliség vagy a betegség. Bármelyik családtagot éri valami, az az egész családot érinteni fogja, így a bajjal az egész családnak kell megküzdenie.

Mitől függ, hogy a házasfelek a házasság megmentése, a megbocsátás és a közös lelki munka mellett döntenek, vagy úgy élik meg, hogy már nincs segítség, a baj kikerült az ellenőrzésük alól, a kapcsolatért már semmit sem lehet tenni?
– Az elkötelezett kapcsolatoknak nagyobb esélyük van a túlélésre. Mert ha ilyenben élek, jobban rá vagyok kényszerülve arra, hogy dolgozzam a problémán. A keretek nem engednek olyan könnyen elválni, és motiváltabbnak is érzem magam. Sok kapcsolatért nem vagy nem jól dolgoznak meg a párok, a válóperes jogászok pedig az ellentétek kiélezésében érdekeltek. Akik igazán házasok voltak, azok igazán elválni sem tudnak érzelmileg, annyira erős a kötődés. Az érzelmi szálat nem könnyű elvágni. Gyakori jelenség a válófélben levő házasok gyűlölködése, hosszadalmas pereskedése, sokkal ritkább a békés elválás. Mert könnyebb haragudni, mint szomorkodni.
A papnak, a jegyesoktatónak rá kell ébresztenie a házasulandókat arra, hogy az elköteleződés komoly dolog, és hogy nem szabad már az első konfliktusnál kiszaladni a kapcsolatból.
Mihalec Gábor könyvében, a Megcsalás nélkülben sokat olvashatunk arról, mit kell tennünk annak elkerülése érdekében, hogy kitekintgessünk a házasságunkból, ahogyan arról is, hogy gond esetén mindig olyan emberektől kérjünk segítséget, akik a kapcsolatunk pártján állnak. Sok pár és kapcsolat megmenthető lenne, ha a nehézségekkel küzdők segítséget kérnének. Ezért mindig hangsúlyozom, hogy ezt nem szabad szégyennek tekinteni.