Fra Angelico: Vizitáció
Mária és Erzsébet találkozásánál Zakariás nincs jelen – hacsak nem csöndjével. Ebben a csöndben érlelődik az a prófétai ének, amely majd a kilencedik hónapban zeng fel nagy erővel: „Áldott az Úr, Izrael Istene…” (Lk 1, 67–79). Zakariás csöndje teremti meg e háznak, a hit házának tökéletes akusztikáját. A hit örömében ujjongó Mária és Erzsébet hangja életerős, harsány, zeng a ház (Lk 1,42), de ez a füllel hallható kiáltás pianissimo ahhoz képest, amilyen erővel – fortissimóval – a szívük allelujázik. Ezt a kiáltást, a szív hangját erősíti fel a csend akusztikája olyannyira, hogy hangjára ujjongva ugrándozik, perdül táncra a magzat-gyermek Erzsébet méhében (Lk 1,41.45).
Ahogy Händel Messiás című oratóriumának zárókórusában a végső nagy alleluját meg kell előznie a döbbenet csendjének, mert csak így hangzik igazán a megváltott világ felszabadult hálaéneke, az örök és mindent túlszárnyaló alleluja, Isten királyságának örömujjongása, a győzelmi ének, mely azt ünnepli, hogy célba ért a teremtés, Isten lett minden mindenben (1Kor 15,28), győzött az Úr. E győzelem először a názáreti ház mély csendjében, Mária szívében születik meg. Zakariás házának csöndjében először Mária köszöntése hangzik. Mit mondhatott? Sietve érkezett
(Lk 1,39), hiszen alig várta, hogy megossza titkát azzal, akinek titkát az angyal már megosztotta vele. Ölelésében Mária nemcsak a karját tárta ki, hanem – minden bizonnyal – a szívét is, mindent feltárt, ami vele történt. Felidézte azt a dialógust, amely eldöntötte a teremtés sorsát, melyben a Teremtő „legyen” szavára – hogy Fiam fiad legyen – a remegő teremtmény válaszolt: „úgy legyen”. „Az úr szolgálóleánya vagyok, legyen úgy, ahogy mondod” (Lk 1,38).
Mária elmondhatta azt is, hogy az angyal szavai által Erzsébet miként lett részese az ő döntésének, mit jelentett számára ez a kijelentés: „Nézd, íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és ez a hatodik hónapja, noha meddőnek hívják, mert az Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,36–37). Ez a mondat fordulatot hozott. Sürgető vágy ébredt lelkében, hogy teljesedjenek benne az angyal szavai. Kellett ez a fordulat, mert e mondat elhangzása előtt Mária számára mindaz, amit az angyal mondott, lehetetlennek tűnt. Hogyan lehet ő Isten kiszemeltje, teljes kegyének kiválasztottja (Lk 1,28)? Máriában éppen úgy elemi erővel tört fel az alkalmatlanság tudata, mint előtte és utána Isten minden kiválasztottjában, meghívottjában Ábrahámtól kezdve Mózesen, a prófétákon át mind a szentekig. „A Legfölségesebb erejének árnyéka borul majd rá” (Lk 1,35) – mondja az angyal. Lehetetlen, hogy ezt ő túlélje. Jámbor, imádságos zsidó lelkének félelmetesen hangozhatott, hogy „a születendőt is szentnek fogják hívni, Isten Fiának” (Lk 1,35). Hogyan? A születendő nemcsak egységben van Istennel, de egy is vele? Ki érti ezt? Itt tanulja már Mária, hogy Istent nem érteni kell, hanem hittel és szeretettel elfogadni. S majd Isten gondoskodik arról, hogy amennyit kell, szépen lassan, keresztről keresztre megértsen. Gondoskodik, segítőket küld, ahogy most küldte Erzsébetet. Majd küldi a pásztorokat, Simeont, Annát, a tizenkét éves Jézust, barátokat és ellenségeket.
Zakariás házában, Erzsébet Lélektől ihletett szavaira Mária hitének öröme lángra lobban, s olyan Lélektől ihletett éneket zeng, melyet ember ki nem találhat, de „az Istennek semmi sem lehetetlen”.
