A tanítványok biztosan megcsodálták a kenyérszaporítást, ám amint Jézus utánuk megy a vízen járva, az már csak félelmet vált ki belőlük: nem tudják igazán befogadni őt. Ezután kezdi tanítani őket Jézus a teljes odaadottság értelméről: ő mennyből alászállott élő kenyér, amelyet nekünk ad, „teste a világ életéért” felajánlott kenyér, amely egyedül képes életet támasztani. Ez a jézusi beszéd valóban kemény, azaz provokáló, hiszen kihívás elé állít: ha komolyan veszem, akkor érdemes teljesen odaadnom magam ezért, ha nem, akkor viszont ellenállást, vitát szül, ami miatt sokan el is hagyták Jézust. (Milyen jó lenne, ha minket is megmozgatna, és nem csupán valami keresztényi látszat, azaz közömbösség lenne bennünk, amikor ezt halljuk, vagy amikor magunkhoz vesszük Jézus testét!)
Ismerjük azt az érzést, amikor kiállunk valamely számunkra fontos ügyért, és közben a barátaink eltűnnek mellőlünk, és magunkra maradunk? Ezt éli meg Jézus. A vele maradó kevesek egészen megható emberi tapasztalatát Péter apostol fogalmazza meg: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6,68) Igen, akkor tudunk ottmaradni, kitartani Jézus mellett mi is, ha van tapasztalatunk arról, hogy milyen vele, és milyen nélküle! Ha személyes életünkből tudjuk, hogy nem érdemes B opciót keresnünk, mert hisszük, hogy rátaláltunk a véglegesre, a teljesre: a magát nekünk ajándékozó Istenre! Ilyenkor már nem kell bebiztosítanom magam, nem kell félnem. Nem mintha nem volna esetleg alapja ennek, de figyelmem ez már nem vonja el az Atya ingyenes szeretetéről.
Ez Szent Ignác tapasztalata, amelyet az önfelajánlás nagylelkű imájában fogalmaz meg: „Fogadd el, Uram, egész szabadságomat. Fogadd el emlékezetemet, értelmemet, egész akaratomat. Amim van, és amit birtokolok, Te ajándékoztad nekem. Most teljesen és egészen visszaadom neked, hogy Te irányíts akaratod szerint. Csak szereteteddel ajándékozz meg kegyelmedben, és gazdag leszek, s már nem keresek semmi mást.”
