Az ember szereti a letisztázott, átlátható helyzeteket. Evangéliumi szakaszunkban János apostol is azt szeretné, hogy a Jézus nevében ördögöket űző ember formálisan is csatlakozzon a tanítványok köréhez, s ezáltal tagozódjon be abba a hierarchikusan formálódó rendbe, amely a születő Egyház magja lesz. A Mester azonban nem ennyire bürokratikus: könnyedén eltekint a hivatali formaságoktól, mondván: „Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem.” Ha valahol valaki jót tesz a világban, az már önmagában is örvendetes. De ha ezt a jót hozzákapcsolják Jézus nevéhez, akkor az öröm hatványozódik. Hisz ezért érkezett közénk a Megváltó: hogy szabadítson, gyógyítson, felemeljen. Lehet, hogy valaki nem a szokott módon lesz eszköze ennek a műnek, de ha pozitívan, a többiek javára vesz részt benne, „nem marad jutalom nélkül”, különösen akkor, ha jóságát Isten fényébe állítja.
Az evangéliumnak van azonban egy másik fele is. Miután láthattuk a Krisztus-hívők közösségén kívüli jót, a Mester most a közösségen belüli rosszal szembesít. Ezen a téren kérlelhetetlen harcra indítja az övéit: nincs mentség, nincs kompromisszum, nincs mellébeszélés. Akár a legsúlyosabb áldozat árán is, de törekedni kell arra, hogy felvegyük a harcot az Egyházon belüli rosszal, legelsőként pedig ennek leginkább ránk tartozó részével: azzal a rosszal, amelyet önmagunkban hordunk, s ami által roncsoljuk Isten szent közösségét. Nem hihetjük azt, hogy kis gyarlóságaink, „házi bűneink”, megszokott vétkeink magánügynek számítanak. A Krisztus-test tagjai közötti egység a jóban és a rosszban is megnyilvánul. Minden, önmagamon aratott győzelem egyszersmind az Egyház sikere és öröme. Amikor sikerül egy lépést tennem a jó úton Isten felé, magának az Egyháznak is segítek, hogy tisztábban és hitelesebben tükrözze Krisztus fényét a világban.
El kell hogy gondolkodtasson minket ez a kettős jézusi perspektíva, amely magán viseli a Mester sajátos és jellemző gondolkodásmódjának pecsétjét: ott látja meg a jót, ahol mi erre kevésbé vagyunk készségesek (odakint), és ott szembesít a rosszal, ahol azt mi besöpörnénk a szőnyeg alá, a mundér becsületét védve, valamiféle állojalitástól vezérelve inkább eltagadnánk (idebent). Mennyire furcsa és nyugtalanító helyzet! Lehet, hogy aki formálisan idebent van, valójában odakint kóborol? És lehet, hogy aki formálisan odakint van, valójában már bentre került a kegyelem valamely titokzatos ösvényén? Elképzelhető, hogy a formális hívő lét keretei között rosszal találkozunk – míg ezen kívül megszületik egy olyan jó, amit maga Isten fog megjutalmazni?
A nyugtalanító kérdések nagyon nagy szolgálatot tehetnek a lelki életünknek, hiszen kilendítenek a rutin megszokott ösvényeiről, és szembesítenek a mindig új felhívással, amely a megtérésre szólít – a lélek felszítására, az első szeretet megerősítésére, hogy idebent teremjük meg a jót, amire Krisztus hív minket.
