Emmanuel – velünk az Isten! Ez a már beteljesült és még beteljesedésre váró ígéret visszhangzik legerőteljesebben a negyedik adventi vasárnap olvasmányaiból.
Beteljesedésre vár, mert még várjuk a színről színre való találkozást, mert még készülünk az eljövetel ünnepére, mert a mindennapjainkban látszólag még annyi minden választ el minket az ő jelenlététől. Ugyanakkor kár volna nem észrevennünk azt, ahogyan már most velünk van életünk örömteli és nehéz óráiban is. Erre hív a vasárnap evangéliuma.
A történet főszereplőjeként előttünk álló József személyes üdvtörténetében és elakadásában magunkra ismerhetünk. József „igaz ember”, vagyis a bibliai hagyomány szerint olyan valaki, akinek életében Isten valóban az első helyet foglalja el. S ez az igaz ember krízisbe kerül: váratlan, súlyos megszégyenüléssel járó helyzetben találja magát, ahol látszólag nincs jó megoldás. Az akathisztosz szavait idézve: „a kétkedő gondolatok vihara dúlván lelkében, megzavarodott a tiszta életű József”. Melyikünk ne ismerné a lelki viharoknak ezt a tapasztalatát, amikor hirtelen minden kétségessé válik, amikor minden értelmét veszti, és Isten csak a fájdalmas hiányával van jelen?
A krízis sajátossága, hogy próbára teszi istenkapcsolatunkat és istenképünket. Mi lesz a vágyaimmal és a terveimmel? Hogyan engedheti ezt Isten? Miért történik ez velem, aki semmi rosszat nem tettem? Az igazságos és jóságos Isten képét ilyenkor elhomályosítja egy kiszámíthatatlan, önkényes, szeszélyes istenség fenyegető árnya. És ebben a belső küzdelemben az élő Isten közel lép Józsefhez. Álmában szólítja meg, olyankor, amikor a racionalitás, a tudatosság kontrollja nem akadályozza meg abban, hogy fölfogja a lélek legbensejét érintő Úr közelségét, aki feltárja előtte, hogy minden elképzelését felülmúló módon jelen van, vele van mindabban, ami történik. „Interior intimo meo et superior summo meo” – mondja Istenről Szent Ágoston, és a Máté-evangélium elején is úgy mutatkozik be, mint aki bensőbb legbensőbb valónknál, és mint aki felülmúlja minden elképzelésünket.
Az Emmanuel, akinek érkezésére várunk, utat törve magának „a világ ág-bogán”, életünk szövetén keresztül újra és újra közel jön hozzánk, és amikor elkeseredésünkben eszünkbe sem jut, hogy jelet kérjünk, mert hamis bálványképeinket, torz istenképeinket hisszük Istennek, akkor félreérthetetlen jelként legbelül érint minket, élő Istenként velünk küzd kísértéseink, bálványaink ellen. Választottainak, szeretteinek nevezve minket arra hív, hogy vele együtt munkálkodjunk magunk és mások szabadulásán. Azon, hogy közelsége, velünkléte minden ember osztályrésze és tapasztalata lehessen.
