Úrnapja különös helyet foglal el a liturgikus év ünnepei között. Igaz, hogy a XIII. század óta a keresztény, illetve a katolikus ünnepek sorába tartozik; igaz, hogy sokan őrzünk szép emlékeket arról, hogy úrnapján már kora hajnaltól kezdve építjük az oltárokat a körmenethez, mégis, mintha egy kicsit tautologikus lenne az ünnep mondanivalója. Persze, fontos a figyelem fókuszába helyezni az Eucharisztiát, az önmagát értünk áldozó, testét és vérét értünk adó Jézust, de valójában minden vasárnap, sőt minden hétköznap is vele találkozunk a szentmisében. Ám az úrnapja, Jézus testének és vérének középpontba állítása két vetületet is megmutat, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy életünk valóban keresztény, azaz krisztusi, Krisztusban gyökerező és belőle forrásozó legyen.
Az első arra mutat rá, amit a II. vatikáni zsinat sokat idézett gondolata foglal össze a legjobban: az Eucharisztia a keresztény élet „csúcsa és forrása”. Ezt pedig – és az úrnapja éppen ezt akarja üzenni – egészen konkrétan és személyesen vasárnapról vasárnapra (vagy akár napról napra is) megkérdezhetjük magunktól: az én keresztény életemnek valóban csúcsa és forrása-e az Eucharisztia, a találkozás Jézus testével és vérével?
A másik vetület pedig az a mondat, amelyet Jézus maga mondott az utolsó vacsorán, s amelyet az Egyház azóta is őriz és ismétel: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Hiszen ezek a szavak nem csupán a konkrét cselekvésre, a kenyértörésre, a szentmise bemutatására, az utolsó vacsora megismétlésére hívják meg a Krisztus-követőket, hanem arra, hogy maguk is ugyanazt tegyék a saját életükkel, javaikkal és talentumaikkal, amit Krisztus tett. Akkor lesz az életünk igazán krisztusi, őt követő, ha mások javára, örömére, segítségére – és Krisztus emlékezetére – mi is naponta odaadjuk erőnket, tehetségünket, odafigyelésünket és szeretetünket embertársainknak.
A mai evangélium a kenyérszaporítás jelenetét mint az Eucharisztia előképét tárja elénk: Jézus az őt követő, benne bízó tömeg előtt áldást mond arra a kevés kis kenyérre és halra, ami aztán egyszer csak a több ezer embernek is elég lesz a jóllakáshoz.
S van ebben a szakaszban egy fontos szó, amely jól kifejezi a tanácstalan tanítványok aggodalmát: „hanyatlóban”. A nap már hanyatlóban van, kezd esteledni, elhagyatott a hely, és ebben a helyzetben nehéz bánni az összegyűlt tömeggel.
Ugyanez az aggodalom emészti a Jézus halála után letörten kóborló tanítványokat is, akik a velük tartó idegent hallgatják. Ezért arra kérik: „maradj velünk, mert lemenőben van a nap”. Mintha ez a két történet egyaránt arra mutatna rá, hogy Jézus akkor, ott és annyiban tud valóban belépni az életünkbe, megerősíteni és táplálni bennünket, amikor már emberi képességeink, tudásunk és magabiztosságunk határainál járunk. Amikor a saját erőnkből nem megy tovább, akkor lép hozzánk, és erősít meg bennünket.
És megjelenése, jelenléte, tápláléka épp ezáltal lehet életünk valódi forrása és csúcsa.
