A megváltásra, Isten irgalmára szoruló ember magatartását, reakcióit, kérdéseit, megoldási lehetőségeit és lelkiállapotát mutatják be a vasárnapi szentírási szakaszok. Azét az emberét, aki maga sem mindig tudja, miért cselekszik úgy, ahogyan. Vitatkozik, feszültséget szít, ellenséges, verseng, különb szeretne lenni másoknál. Birtokol, szerez, cinikussá válik, és végső soron nem hisz senki igaz voltában, ennek még az elvi lehetőségét is elveti. Ez jelenik meg az Ószövetség tapasztalatában, a Krisztust ismerő és Krisztust magára öltő ember közösségi tapasztalatában és a Jézus közelében élő tanítványok vetélkedő magatartásában. Ez érint bennünket is, amikor szándékaink és valós cselekedeteink feszültségét tapasztaljuk meg: Igazak-e a beszédeim? Ebből az életállapotból, lelkületből nem látszik kiút. Jézus ismeri az embert, azért jött, mert szereti, gyógyítani, menteni akarja. Jézus úgy gyógyít, hogy megtanít jól látni: embert, kapcsolatot, egységet, küzdelmeket. Eszközöket is ad a kezünkbe. Újjáteremt bennünket, teremtményeit, a kegyelméből élő embert mutatja be, a szabad embert, azt, aki fölötte áll e sérült emberi természet magatartásának és következményeinek. A méltósággal élő embert. A méltósággal élő ember pedig nem más, mint az, aki magára öltötte Krisztus magatartását. Aki önmagáról lemond, önkiüresítő. Aki magát föláldozza, testvéreit szolgálja, a gyermeket bizalommal befogadja, gondoskodik másokról. Jézus nem morális előírásokat vagy aszketikus módszereket ad önmagunk szabályozására, hanem a föltámadott lét megélésének lehetőségét tárja elénk. A megváltott, újjáteremtett ember lelkületére hív meg bennünket.
