Az emberi civilizáció kezdete óta jelen van a gondolkodásban a világ függőleges irányú tagoltsága, a magasság és mélység, a fent és lent szimbolikája. Éppen ezért a hegyek valamiképpen mindig is a fenti világgal való kapcsolat, az istenségek vagy Isten lakóhelyének, közelségének, jelenlétének megtapasztalására alkalmas helyek voltak. Számtalan példát látni erre a vallások hagyományában, de – ha szűkítjük vizsgálódási területünket – a Biblia világát is áthatja ez a szimbólumrendszer. Érdemes egy alkalommal ilyen szemmel végigolvasni az evangéliumokat: a hegyi beszédtől a színeváltozás hegyén át a Golgotáig számtalan jelentős, hegyekhez kötődő eseményt találunk Jézus életében.
Különösen kiemelkedik ezek közül a színeváltozás hegye. A keresztények többsége számára kifejezetten kedves, örömteli és sokatmondó történet Jézusnak a hagyomány szerint a Tábor-hegyen történt megdicsőülése. Olvastán bennünket is elfog a lelkesedés, talán kicsit az irigység is a kiválasztott tanítványok iránt, akik Mesterüket ilyen különleges módon láthatták, s bepillanthattak az isteni dicsőség világába, bár csak nagyon emberi módon tudták ezt kifejezni: „jó nekünk itt lenni”.
Talán épp ezért alakult ki az is, hogy bizonyos szerzetesközösségekben a színeváltozás ünnepe a szerzetesi elköteleződés, az egymással és az Úrral alkotott közösség megpecsételésének alkalma.
Érdemes tehát kicsit a mélyére néznünk annak, hogy mi lehet ebben a történetben, ami az örömet, a jó érzést, az eufóriát táplálja bennünk.
A ma emberével kapcsolatban sokszor azt tapasztaljuk, hogy túlságosan – vagy akár kizárólag – horizontálisan gondolkodik: a napi munkánk, az ügyeink, a gondjaink, a szerzés és a birtoklás mind-mind e világ felé irányítanak, illetve ebben tartanak bennünket. Kevés lehetőségünk van arra, hogy kilássunk a hétköznapjainkból, felnézzünk e sokféle dolgunk közül. Legalábbis nagyon tudatosan kell keresnünk az életünkben az időt és a lehetőséget arra, hogy felülről, a vertikális tengely felől is rátekintsünk a világra, magunkra, másokra, az értékeinkre.
Ezzel szembesülünk akkor is, amikor azt tapasztaljuk, hogy a ma embere gyakran vágyik az extremitásokra, keresi a kilépés, a különlegesség, a „hegy” élményét. A horizontális sík, a mindennapi élet beszűkültsége miatt napjaink emberének az is a tapasztalatai közé tartozik, hogy a színeváltozást a hétköznapokban inkább negatív élményként éli meg. Számára a színeváltozás nemegyszer önérdekek irányította magatartásként nyilvánul meg, a kétszínűség, az intrika, mások becsapásának szinonimájaként. Éppen ezért érdemes újra és újra magunk elé idéznünk Jézus színeváltozásának történetét: ha vele együtt mi is fel tudunk menni a hegyre, kiemelkedni a mindennapokból, és tudatosan időt szánni a vele való együttlétre, akkor megtapasztalhatjuk, hogy van egy másik dimenzió is a földieken, az anyagiakon túl. S itt megpillanthatjuk Isten különleges arcát. Más nézőpontból is láthatjuk Mózest és Illést, akik a vallási hagyomány, a törvény és a prófétaság képviselői, és fölfedezhetjük azt a vakító fehérséget, fényességet, ami, tudjuk: minden színt magában foglal, és maga a teljesség.
A nagyböjti időszak célkitűzése ez is lehet számunkra: felemelkedni a hétköznapi gondok és problémák fölé, és hagyni, hogy Isten megmutassa magát nekünk. Lehet, hogy álomszerű lesz ez az élmény. De ezekben a bibliai álmokban, elszenderedésekben épp az a csoda: Isten cselekszik, mutat valamit, miközben mi csak jelen vagyunk, és hagyjuk, hogy a részesei legyünk mindennek…
