Jézus „a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra” (Lk 4,1). Már az előző várakozási időben, adventben is találkoztunk egy pusztába vonuló emberrel: Keresztelő Jánossal, aki azért jött, hogy utat készítsen az Üdvözítőnek. Most pedig maga az Isten Fia vonul ki a pusztába, hogy messiási küldetésére lélekben felkészüljön. Egyedül, mégsem magányosan, hiszen később azt mondja: „nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16,32). Jézusnak, az Isten Bárányának, „aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1,29), nyilvánvalóan nincs mitől megtisztulnia: böjtje által inkább velünk vállal közösséget, s a visszavonulás megszentelt csöndjében megnyitja szívét a mennyei Atya hívó szava előtt. A Lélek ösztönzi őt erre, s kíséri mindvégig: istenemberi személyében a teljes Szentháromság jelen van akkor is, amikor a kemény böjttől igénybe vett testét és a kísértések által megpróbált lelkét szemléljük.
Ugyanaz a Lélek bennünket is ösztönöz: legyünk mi is készek elhagyni lelki komfortzónánkat, és negyven napon át visszafogottabban élni, „a pusztába vonulni”, hogy rátaláljunk Istenre, ő pedig miránk. De senkit ne érjen meglepetés: aki egy kicsit is komolyan gondolja, hogy találkozni akar Istennel, az a kísértővel is találkozni fog. A gonosz már az ősszülők életében is megjelent, felajánlva nekik, hogy ha rá hallgatnak, olyanok lesznek, mint Isten. A mi igyekezetünk is hasonló: egyre hasonlóbbakká szeretnénk válni Istenhez. Ám ez korántsem „a hazugság atyjának” (Jn 8,44) praktikáival valósul meg, hanem a Krisztust követő lelki élettel.
A Lélek ösztönzésével vonul a pusztába Jézus. A Lélek az, aki kezdeményez, aki éltet, kísér, vezet, vigasztal, eltölt kegyelemmel. Nekünk is a Lélekre van szükségünk, mielőtt „a pusztába vonulnánk”, azaz megkezdenénk a szent negyven nap lelki zarándokútját. Ne is várakoztassuk őt, hiszen már kopogtat szívünk ajtaján: jönne, hogy átformáljon, gyógyítson, hogy eltöltsön új erővel és jóra törekvő igyekezettel. Hadd lépjen be az életünkbe, hadd tevékenykedjék: már most, a böjti idő elején hívjuk be életünkbe megtisztító lángját, hogy a bűnbocsánat szentsége által igazán szabaddá vált emberekként élhessük meg e megszentelt időszakot! És hogy mire is hív igazán a Lélek az idei év nagyböjtjében? Meg fogja súgni, ha az imádság csendjében közel lépünk hozzá, ha kitartóan járjuk ezt a rögös utat, ha az elcsendesedett szív most még állhatatosabban keresi Jézus arcát. Az istenarcot, amely e szent negyven nap vége felé egyre meggyötörtebben áll majd előttünk, de élő remény számunkra: az ő útján járni minden áldozatot megér.
A nagyböjti időszakot – az adventihez hasonlóan – nem túlélnünk kell, hanem lélekben mélyen megélnünk Krisztussal, hogy aztán vele örvendhessünk feltámadásának ünnepén. A megkísértett, megkínzott, „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért” a halált is valóságosan megízlelő, de végül győztes Üdvözítő diadala vezessen most a lélek pusztáján át, hogy megtapasztalhassuk életünkben és halálunkban a húsvét szabadító valóságát!
