Márk evangéliumának ez a nagyon őszinte és kendőzetlen szakasza négy képet, négy apró epizódot mutat be Jézussal kapcsolatban: elsőként a Jézust rejtegetni, bújtatni vágyó rokonok képét látjuk, akik egy „intézkedési terv” szerint akarnak eljárni a számukra egyre kevésbé vállalható hozzátartozójukkal.
Ezt követi a második jelenet, a jeruzsálemi írástudók, valamint a nekik frappánsan megfelelő Jézus képe.
A harmadik miniepizód Jézus tanítása a Szentlélek elleni bűn mibenlétéről, majd ismét a rokonok aggodalma kerül előtérbe, amit Jézus a vele való „valódi” rokonságról szóló tanításával zár le.
Ha egy kicsit szélesebbre nyitjuk a szakasz képét, jobban elhelyezzük Márk szövegének egészében, s láthatjuk, mennyire koncentráltan jelenik itt meg az a feszültség, amely Márk evangéliumának alaphangját adja. Az evangélista ugyanis „in medias res” kezd beszélni Jézus működéséről: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete.” Nehéz volna túlszárnyalni ezt a lapidáris és egészen konkrét állásfoglalást tartalmazó mondatot.
S épp ez az állásfoglalás az, ami beindítja az egész evangéliumon végighúzódó feszültséget: a Jézus működése, hatalma és a „farizeusok és írástudók” állandó gáncsoskodása, vádjai és provokációi közötti vibrálás viszi előre a történetet, amelynek már az elején sejteni lehet, hogy Jézus halálra adásával fog végződni.
Érdemes megfigyelni a szerkesztés, a feszültségkeltés további eszközeit is: az evangélista állandóan hangsúlyozza, hogy Jézus milyen hihetetlen népszerűségre tesz szert: folyton tömeg veszi körül, ő pedig csodákat tesz, gyógyít, egyértelmű fensőbbséggel parancsol a tisztátalan lelkeknek. S ez mindig párosul az ellene fellépő csoportosulások közbekérdezéseivel, kommentárjaival, vádjaival, manipulációival.
Az előttünk álló szakaszban is épp ebbe a feszültségbe csöppenünk: Jézus hazatér szűkebb hazájába. Itt is tömeg veszi körül. Rokonai számára kissé túlzásnak tűnik az, amit művel, ahogyan viselkedik. A legjobb kibúvónak az ígérkezik, ha elbújtatják, ha bolondnak, zavarodottnak kiáltják ki. Ugyanakkor látjuk, Jézusnak oly mértékben híre ment a hazáján túl is, s oly mértékben zavarba ejtő, amit művel, hogy már Jeruzsálemből is érdeklődnek utána az írástudók, elmennek megnézni, hogy pontosan miről is van szó.
S gyorsan el is készül a „vádirat”: Jézus csakis ördögi hatalommal, az ördöggel cimborálva lehet ura a tisztátalan erőknek. De akkor most ki a zavarodott? Az írástudók-e, akik saját hagyományaik, ismereteik megingathatatlansága érdekében egy elég zavaros magyarázattal állnak elő, vagy Jézus, aki (állítólag zavarodottként) teljes világossággal és kristálytiszta logikával felel erre és dönti meg a magyarázatukat?
Ám e szakaszban számunkra, ma élő Krisztus-követők számára is van, illetve lehet valami zavarba ejtő: ez pedig a Márkra jellemző lapidaritással megfogalmazott tétel a Szentlélek elleni káromlásról. Sokszor ijesztő számunkra, amikor ezzel találkozunk: hogyan lehet az, hogy van olyan bűn, vétek, amire nincs irgalom, ami nem nyer bocsánatot? A középkori teológiai gondolkodás persze össze is állította az ilyen bűnök felettébb logikus lajstromát. E kárhozatos bűnlajstromtól azonban még érdemes egy kicsit visszafordulnunk az evangélium soraihoz.
Feszültséget láttunk kibontakozni Márk e soraiban és evangéliuma egészében is. S noha alapvetően nem szeretünk feszültségben élni, úgy tűnik, ez mindenképpen az életünk része, elkerülhetetlen velejárója.
Ám ha Márk világos, egyszerű mondatait olvassuk, akkor dönthetünk arról, hogy melyik feszültséget választjuk. Azt, amit a Jézus melletti állásfoglalás, az ő elfogadása, követése kelt, és a Szentlélek mindig megújító, új utakra, új felismerésekre vezető, inspiráló jelenléte jelent, vagy az írástudók feszültségét, akik Isten örömhírének Jézusban felismerhető elérkezése ellen tusakodnak, érvelnek, kutakodnak és kötekednek, s ami zárttá, beszűkültté, lélektelenné (Szentlélektelenné) és talán megátalkodottá is teszi gondolkodásukat, életüket.
