Az írástudó ezt kérdezi Jézustól: Ki a felebarátom? A kérdés éle azonban ez: Ki nem a felebarátom? Hol a felebaráti szeretet parancsának határa? Kit kell szeretnem, és ki az, akit már nem vagyok köteles szeretni? A kérdésről sokat vitáztak Jézus korában az írástudók, a különböző vallási irányzatok. Az általános felfogás az volt, hogy a felebarát a népünkhöz tartozót jelenti. A Szentírásban is gyakran használják a felebarát szót a „népünk fiai” kifejezéssel egyenértékű szinonimaként (Lev 19,16.18). Persze az írástudók jól tudták, hogy a Szentírás az idegen szeretetét is megparancsolja. Ám az idegen fogalmát leszűkítették a zsidóságba áttérőkre (prozelita) vagy a legalább egy éve a Szentföldön élő pogányokra. A többiekre a szeretet parancsa nem vonatkozott. Egy rabbi például így vélekedett: „Eretnekeket, feljelentőket, hitehagyókat taszíts le, ne segíts föl!” Jézus történettel válaszol, amely így kezdődik: „Egy ember…” Nem tudjuk meg, hogy ki volt ez az ember: zsidó, pogány vagy szamaritánus. Akárki volt, az teljesen nyilvánvaló volt, hogy a véresre vert emberen segíteni kell. Az igazi kérdés nem is az, hogy lesz-e, aki segít rajta. Hanem az, hogy én felebarát vagyok-e, én méltó vagyok-e az ember névre? Erre a kérdésre mindannyian csak az életünkkel válaszolhatunk. Azzal, amit napról napra megteszünk vagy nem teszünk meg. Az irgalom tettei tesznek minket felebaráttá, szentelnek fel a szeretet papjaivá, sokkal inkább, mint azt a papot és levitát, akik érzéketlenül elmentek a rászoruló mellett. A szamaritánus „meglátta, és megesett rajta a szíve”. A szeretet egyik leggyönyörűbb leírása ez, mondta Simone Weil. Szeretni annyit jelent, mint meglátni, a szemünk kapuján beengedni egy másik ember szenvedését, hogy nekünk is fájjon. S akkor már természetes e közös fájdalmon segíteni. „Megesett rajta a szíve.” Alig-alig lefordítható ez a szó. A héber nyelv az anyaméhet jelentő főnévből képzi azt az igét, mely az itt álló görög ige mögött rejtőzik. Sirák fia könyve ugyanezzel a szóval fogalmazza meg: „Aki gyermeket dajkál, sebeit is fogja majd kötözni. Minden kiáltásra megremegnek a belső részei” (Sir 30,7). Ahogyan egy asszony, ha a gyermeke fájdalmában vagy félelmében kiált, egész testében reszket, valami hasonlót él át ez a szamaritánus is. Anyai szíve van, nem képes hidegen elmenni a véresre vert ember mellett. Mennyi szenvedés mellett visz el az utunk naponta! Hány magánnyal küszködő idős ember, anyagi nehézségekkel küzdő család, hány szeretetre éhes szempár! Vajon elmész, elmegyek mellettük? Felebarát vagy-e? Erre a kérdésre csak az életeddel válaszolhatsz.