A názáreti csend után, amely a készület, a növekedés, a fölismerés ideje, Jézus kilép az emberek elé, és az Atya küldötteként megkezdi nyilvános működését. Ahogyan a názáreti évek is a kinyilatkoztatás részét képezik, úgy Jézus nyilvános működése is az Atya jóságát, szándékát és embermentő tevékenységét tárja elénk, és ennek szolgálatára hív.
Jézus tanításának középpontjában az Isten országa áll. Ennek természetét, mibenlétét, törvényeit és a hozzátartozás módját mutatja be. Mindez szintén nem különbözik az Atya irgalmától, amely új közösséget teremt, s új logikával ajándékozza meg mindazokat, akik elkötelezik magukat Isten országa mellett. Az isteni természetnek és ennek az országnak a jellemzője a bizalom. Isten és ember kapcsolatának lényege ebben foglalható össze. Isten bízik az emberben, s benne is ezt a bizalmat akarja felébreszteni maga iránt. Hiszen éppen ez az ember tragédiája: elveszítette a bizalmát Istenben, így önmagában is, és mindenben, ami körülveszi. Senki más nem teremtheti újjá az elvesztett, széttört, megroppant bizalmat, egyedül csak az, akit ez a bizalomelvesztés sért: maga Isten. Fia elküldésével ezt akarja megtenni: közösséget építeni. Éppen ezért, egyrészt az Atya akaratának teljesítése okán, másrészt Isten országának természete alapján Jézus tanítványokat hív meg követésére. Meghívása teremtő szó. Nem lehet felkészülni rá, s nem is a felkészülteket hívja, hiszen ilyenek nem léteznek. Nem is a kiválóakat, hiszen látjuk a tanítványok esendőségét, s látjuk a magunk törékenységét is. Nem a rejtett tudást birtoklókat hívja meg, hiszen Jézus nem egy olyan titkot készül átadni, amit mások elől el kell rejteni, hanem föl akarja tárni a misztériumot, s ez szintén bizalmat kíván, elköteleződést mellette. Jézus követése nem pusztán egy tanítás megismerését jelenti. Nem pusztán szófordulatok, igehirdetői praktikák vagy éppen a csodatévő tevékenység elemeinek elsajátítását jelenti, hanem teljes ráhagyatkozást, az élet teljes odaadását, mégpedig úgy, hogy lelke által Jézus működhessen bennünk. Követése nem etikai döntés, nem intellektuális belátás vagy értés. Az újjászületett ember új gondolkodása ez: döntök egy személy mellett, mégpedig mások szolgálatának érdekében. „Emberek halászaivá teszlek benneteket” (Mt 4,19). Jézus magához hívja a tanítványokat, hogy vele legyenek. Sok mindenre tanítja őket, sok mindent magyaráz, értésükre ad, de leginkább föltárja szívének szándékát, hogy ismerjék meg az Atyát, bízzanak benne, és legyenek szeretetének, irgalmának képviselői. A meghívás egy személy melletti elköteleződést kíván. Nem feltétlenül a jövő és a feladatok pontos, precíz ismeretét, hanem Mária hitét: „Legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Talán távolinak, az élettől idegennek tűnik ez a fajta jézusi meghívás, ám valójában mégis ez után vágyakozunk. Ez történik a házasságban és a papi szolgálatra való jelentkezésben is: bízom a hívó szóban, a másik ember személyében. Nem tudom, mi lesz a jövő, nem tudom, mi fog történni, de bízom benne, és ő is bízik bennem. Bízom abban, aki meghív. Ezt kívánja tőlünk Jézus, aki igaznak bizonyult, ezért bátran ráhagyatkozhatunk, és bátran engedhetjük, hogy vele legyünk, hogy formálja az életünket.
