Életünk során számtalan meghívásban van részünk. Ezek a – személyes, rokoni vagy baráti – meghívások szólhatnak a társadalmi szerepünknek, hivatalunknak, és kifejezhetnek egyfajta érdeket is. Mérlegelés után tudjuk eldönteni, hogy elfogadjuk-e a nekünk szóló meghívást, vagy éppen elutasítjuk azt.
Olykor már a meghívás módja is egyértelművé teszi, hogy a meghívó komolyan gondolja-e, valóban szeretné-e, hogy jelen legyünk az általa fontosnak tartott alkalmon.
Esetenként olyan fontos meghívást kapunk, hogy a meghívó személye, a meghívás jelentősége miatt képesek vagyunk átszervezni programjainkat, mert ott akarunk lenni az eseményen, meg akarjuk tisztelni jelenlétünkkel a másik személyt. Örülni akarunk vele és mindazokkal, akik meghívást kaptak, mert szeretjük azt, aki meghívott bennünket.
Sok esetben a visszautasítás azért fájdalmas, mert mindenki – a meghívó és a meghívott is – pontosan tudja, hogy a hívó személyének visszautasításáról van szó.
Az evangéliumi példabeszédek meghívásról és a meghívásra adott válaszról beszélnek. Egy uralkodó meghívja alattvalóit, hogy vele örüljenek. Jézus hallgatói értik a példabeszédet, s elfogadják az abban megjelölt szerepüket. Értik a vallási értelmét, amely elsőként az Atya és a Fiú kapcsolatára értelmezhető. A példabeszéd mögött fölfedezhetünk egy, Jézus korában ténylegesen meglévő, konkrét vitát is, amely a rabbiiskolák között zajlott az igazságossággal kapcsolatban. A meghívás elhangzik, ugyanakkor a meghívottakkal kapcsolatban azt látjuk, hogy mindenki megy a maga – mások és önmaga előtt is indokolható – halaszthatatlan dolga után. Nem érdekli a meghívás, vagy nem akar leülni azokkal, akik hozzá hasonlóan meghívást kaptak. Nem akar leülni a bűnösökkel. Kifogást keres, hiszen Jézus már számtalanszor együtt étkezett azokkal, akiket akár vallási, akár társadalmi szempontból nagyon nehéz elfogadni.
Isten ünnepelni akar. Fájdalommal érinti a visszautasított meghívás. Olyan indokok sora hangzik el, amelyek meghívásához képest semminek minősülnek, az ember mégis elegendőnek tartja ezeket az indokokat ahhoz, hogy ne vegyen részt az ünnepen.
Isten látni akarja ünnepelni az övéit. Ünneplő embereket akar, olyanokat, akik a kapcsolat fölötti örömükben jönnek össze, a megtérés, a hazatalálás, a mennyei lakoma örömében.
Mi mindannyian meghívást kaptunk a keresztségben arra, hogy részesülhessünk ebben az Isten által az emberek számára készített örömben. A meghívásunk nem csupán személyes, mélyen érintő, bennünket átformáló meghívás. Az Egyház szentségei által lelkünk ünneplő köntösbe öltözik, hogy méltó módon tudjunk részt venni az ünnepi lakomán. Számunkra a meghívás mélyebb, embert formálóbb, még inkább létünk és lényünk lényegét érintő.
Ha megfeledkezünk erről a méltóságról, ha semmi haszon fejében lecseréljük ezt a méltóságot, ezt az ünnepi köntöst, akkor megmutatkozik méltatlanságunk és szeretetlenségünk azzal szemben, aki mindent odaadott érettünk. Hiszen az Atya nemcsak a Fiának akar örömöt, hanem a Fia által mindannyiunknak, akiket meghívott ünnepi lakomájára.
Készítsük lelkünket az ünnepi örömre, őrizzük az ünnepi köntöst, melyet az Egyház szentségeiben kapunk. Mondjunk köszönetet az életre és az örömre szóló meghívásért.
