Egy a hatszázezerhez, ez az arány a Jézustól hallott példabeszédben szereplő két szolga adóssága között. Az egyiké, a tízezer talentum, olyan hatalmas összeg, hogy a mai világban csak az államadósságokhoz lehetne hasonlítani. Ekkora tartozást visszafizetni egy embernek képtelenség. Még ha rabszolgának adták volna el őt és a családját, sőt, akár a családjának a családját is, az akkor is csupán egy jelentéktelen töredékét fedezte volna az adósságának. A másiké, a száz dénár pedig száz napszámnak felel meg. Ha nincs miből megadni, száz nap alatt le is dolgozható ez az összeg. Ám az a szolga, akinek szédületes összeget engedett el az ura, nem könyörül a szolgatársán. Pedig a két tartozás között az arány egy a hatszázezerhez…
Isten megbocsátásának nincs határa. Nemcsak hetvenszer hétszer, hanem hetvenezerszer hétszer is megbocsát, és ezzel arra indít bennünket is, hogy irgalmasok legyünk, tudjunk megbocsátani egymásnak. Jézus nagyon határozottan ebbe az irányba fordítja a figyelmünket. A legszentebb imánkban az ötödik kérés is ez: „…bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt 6,12). Az viszont egészen világos, hogy ez nem érzelem, hanem akarat kérdése.
Ha nem szeretnénk csalódni az emberekben, akkor az a legjobb, ha nincsenek elvárásaink velük szemben, és mindig tudatában vagyunk annak, hogy szolgatársaink nem jók vagy rosszak, hanem pontosan ugyanolyan adósok, mint mi magunk vagyunk. Tévedés óvakodni az emberektől, hibás gondolat, hogy a magány nyugalmat jelent. Inkább bonyolultabbá válik tőle az életünk, hiszen sok gond forrását éppen magunkban hordozzuk. Egyetlen járható út van, és ez a megbocsátás, ami a béke, a szelídség és az igazi alázat útja. Az alázatos, szelíd és békés lélek ugyanis a legnagyobb fájdalmában is Istenre bízza az ítéletet, és legfeljebb felsóhajt Jézussal: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34). S adósságuk csupán egy a hatszázezerhez, amit kérlek, és életem folyamán még annyiszor kérni foglak, nekem bocsáss meg!
