Egyszer egy gyerekcsapat a hittanóráról ment hazafelé, ahol Istenről tanultak. Az úton arról kezdtek társalogni, hogy ha mindenkinek két neve van, egy család- és egy keresztneve, akkor Istennek miért van csak egy. A jókedvű gyerekek elkezdtek második nevet keresni Istennek. Az első ötlet az volt, hogy legyen Isten második neve Nap, mert az meleget ad, világít, elűzi a sötétet. Rögtön ezután következett a második gondolat: legyen Isten neve Föld, mert az táplál és eledelt ad. Majd jött a harmadik felvetés: legyen Isten Víz, mert víz nélkül nincs élet. Miközben így ötleteltek, egyszer csak egy édesapa jött velük szemben a járdán, aki ölében vitte kisgyermekét. Amint elhaladtak mellette, összenéztek, és mindannyian ugyanarra gondoltak: legyen Isten neve Apa, hiszen ő úgy szeret bennünket, mint apa a gyermekét.
Mózes és a választott nép tapasztalata is az volt, hogy Isten, akár egy szerető atya, nemcsak törvényt ad, hanem megbocsát, és népét a pusztán át az ígéret földje felé vezeti (Kiv 34,4b–6.8–9). Mózes kéri is a bocsánatot és az elfogadást népe számára. Isten neve tehát: Atya.
János evangéliuma Szentháromság vasárnapján továbbvezet minket. Isten úgy szeret bennünket, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk. Nem azért küldte el Fiát, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse azt, és aki hisz, annak örök élete legyen (Jn 3,16–18). Isten neve: Atya és Isten neve: megváltó Fiú.
Szent Pál a korintusiakhoz írt levelében már Isten teljes nevét közli. Isten: Atya, Isten: Fiú, Isten: Szentlélek. Isten közösség, belső egység, Szentháromság, és minden istenhívő ebbe a közösségbe hivatalos, amely már most megnyilvánul az egyetértő békességben, a tökéletesedés örömében és egymás buzdításában, amely magában hordozza a közösség megélését egymással, valamint a szeretet és a béke Istenével, akinek neve: Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy Isten.
