„Látod, megmozdulnak a képek, / hogy lásd, mi elmúlt már, / amit nem szeretnél látni, / mit végignézni fáj, / de látom akkor is, hogyha nem szabad, / míg csak szétszakad a kép…” Az LGT Mozi című dala fejezi ki a legjobban azt, amit a film megtekintése után érezhetünk. Az ír rendező az emberi élet legmélyebb bugyraiban vájkál, ráadásul – a látszat ellenére – nem is csak egy témát feszeget.
Egy nő (Brie Larson) és a fia, Jack (Jacob Tremblay) évek óta bezárva él egyetlen szobában, ahol csak a legszükségesebb tárgyak veszik körül őket. Egy elérhetetlen tetőablakon keresztül jut be hozzájuk némi természetes fény, de a külvilággal más kapcsolatuk nincs. A nőt időnként felkeresi fogvatartójuk, akit egymás között csak Patásnak hívnak.
Az alaphelyzet drámaisága miatt sokan úgy jellemezték a filmet, hogy az leginkább a bezártságról szól. Az Anya igyekszik Jack számára egy egésznek látszó életet teremteni. Azok a szokások, amelyeket az egyes napokra kialakít, neki a túlélést jelentik, Jacknek viszont ez a világ rendje. A fiú nem ismeri a szekrényeket, az ágyakat vagy a kanalakat, hiszen számára csak a Szekrény, az Ágy és az Olvadott Kanál létezik.
Az, ahogyan az Anya és Jack közötti kapcsolatot látjuk, egy ösztönön, érzelmeken, értelmen inneni, alig megnevezhető viszonyt tár elénk. Bár Anya is ragaszkodik a fiához, Jack kötődése egészen elementáris. Anya Jack számára nemcsak egy felnőtt, nemcsak egy szülő, hanem az egyetlen valaki, akivel emberi kapcsolatban van. Jack létezésének elválaszthatatlan része az anyja. Mindezt sokkal jobban érzékelteti az eredeti regény. Emma Donoghue úgy írta meg a történetet, hogy azt végig a fiú meséli el. Jack még csak ötéves, ezért a maga egyszerű, gyermeki nyelvén mond el mindent. Ez a stílus még erőteljesebbé, drámaibbá teszi az amúgy is megrázó cselekményt.
Általában arról szólnak a filmek, hogy egy szülőnek milyen fontos a gyereke. A szoba felcseréli a megszokott helyzetet. Jack többször is olyan áldozatot hoz anyjáért, ami normál esetben egy felnőtt erejét is meghaladná. Ez az elem viszont a filmváltozatban hatásosabb. Jack a megpróbáltatásokat csak úgy tudja elviselni, hogy önmagát – legalább képzeletben – teljesen anyja valójába helyezi.
Amikor Anya és Jack kijut a „Kintbe”, új helyzet áll elő. Ami az anya számára megváltás, Jacknek óriási és félelmetes. Minden új – a szél, a napsütés, a szagok –, nem beszélve a rengeteg emberről. Jack legszívesebben visszamenekülne a Szobába, de ezt már nem teheti meg. Mert Anya már nem lenne ott.
Ha egy pillanatra eltávolodunk a történettől, és szimbolikus módon értelmezzük – amire Tarkovszkijnál és Kubricknál is láthatunk példát –, más, egyetemes megállapításokat is tehetünk. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, tisztában kell lennünk azzal, hogy mindannyiunknak megvan a maga Szobája. Ráadásul – ami hordoz magában némi ellentmondást – lehet, hogy nem is csak egy van belőle. Sok minden lehet számunkra egy olyan helyiség, ahova szívesen elbújunk a Kint ijesztő nagysága elől: egy hobbi, egy szerep vagy akár egy végig nem gondolt ideológia. Ezeket a kisvilágokat belaktuk, jól ismerjük minden részletüket. Olyannyira megszoktuk már, annyira otthon érezzük magunkat bennük, hogy nem is akarunk kilépni onnan. Meg is magyarázzuk, hogy miért: a Kint ijesztő, ismeretlen, és egyébként is „túl sok”.
Jack anyjához fűződő kapcsolatán elgondolkodva két ösvényen is elindulhatunk. Kötődni nemcsak tárgyakhoz, de emberekhez is lehet úgy, hogy az akadálya lesz a változásnak, a fejlődésnek. A lélek ismerői is számtalanszor rámutattak már arra, hogy a túl erős kötődés másokhoz pszichológiai és spirituális értelemben is az éretlen személyiség jellemzője.
Másrészről vajon tudunk-e valakit olyan mértéktelenül szeretni, hogy habozás nélkül megtesszük érte még azt is, amit egyébként abszolút lehetetlennek látunk? Egyáltalán ismerjük annyira lelkünk mélységeit, hogy választ tudjunk adni erre a kérdésre? Hozzáférünk ahhoz a legbelső Szobához, ahol már csak mi vagyunk és létünknek a Forrása? Mert ha igen, akkor azt is tudjuk, hogy ott a Bent és a Kint teljesen ugyanaz.
