A barátposzáta vagy egyszerűen csak barátka néhány példánya évente áttelel, de hogy ezek négyen együtt voltak, mégis inkább azt feltételezi, hogy a langyossá vált levegő hozta meg őket dél felől. Nagyon szeretem a madárdalt, minden tavasszal élményt jelent, amikor az első pacsirtát, énekes rigót, barátkát, fülemülét vagy sárgarigót meghallom, ezért a telefonhívás másnapján már ott is voltam a tónál. Először ott ácsorogtam, ahol Laci látta és hallotta őket, aztán körbejártam a part mentén egyszer, kétszer és még nem tudom, hányszor. Sok madár volt, de barátkát sajnos nem láttam és nem is hallottam. A vízen kis csoportokban tőkés récék úsztak, messzire szállt a tojók vidám „háp-háp”-ja, a dankasirályok néha szintén a vízre ereszkedtek, aztán hirtelen egyszerre felrepültek, és eltűntek a Duna irányában, ám tíz perc sem telt bele, és visszatértek. A vízityúknak először csak jellegzetes „prütty” kiáltását hallottam a nád közül, később az iszapos parton láttam egyet a tőkések között. A kacsák nem törődtek velem, nyugodtan pihentek, a vízityúk azonban óvatosabb volt, és a nád közé szaladt.
Itt sem hiányoztak a dolmányos varjak; két párt is láttam, a korláton ültek, majd leröppentek a partra, közvetlenül a víz mellé. Valahol egy örvös galamb búgott, aztán egy aranyos kis ökörszemet láttam. A nádszegélyben bujkált, ott, ahol a víz mellett állt, pókokat kereshetett. Megszokhatta a tó körül sétáló embereket, nem félt; rövidke farkát hetykén felfelé tartva néha felém pillantott, aztán tovább kutatott.
Két nappal később, 13-án délelőtt újra elmentem a Feneketlen-tóhoz, ezúttal is hiába. A madarak mind ott voltak, hápogtak a tőkés récék, kiáltott a vízityúk, repültek a sirályok, láttam egy fekete rigót, de a barátka megint hiányzott. Többször körbejártam a tavat, aztán kicsit csalódottan hazamentem.
De nem adtam fel. 16-án ismét ellátogattam a tóhoz, ezúttal nem reggel, hanem kora délután. Arra gondoltam, hogy a ragyogó napsütésben még jobban felmelegszik a levegő, és ez talán segít énekre ösztönözni a madarat. A körtértől gyalog mentem, és már a tóhoz vezető lépcsőnél meghallottam a barátkát. Halkan énekelt, ott, ahol a magas part menti nád a legsűrűbb volt. A barátposzáta éneke két jól elhatárolható részből áll. Kezdi egy halkabb csicsergéssel, amibe gyakran más madaraktól átvett hangokat is kever, s ezt követi a hangos, csengő befejezés. A bevezető csicsergést mi, madarászok bokoréneknek hívjuk, a nagyon szép csengő befejezésre az osztrákoknál, németeknél használják az „überschlag” szót. Ez a barátka a nád között rejtőzve csak halkan csicsergett, de nekem ez február közepén így is nagy örömet szerzett, és hálásan gondoltam Jánossy Laci barátomra, aki hozzásegített ehhez az élményhez. Álltam a korlát mellett, és hallgattam. Nem volt távolabb hat méternél, de a nád annyira sűrű volt, hogy igazán soha nem láthattam. Néha úgy tűnt, két hím is énekel, de valószínűleg inkább ez a madár mozgott láthatatlanul ide-oda. Néha pár percre elhallgatott, aztán újra megszólalt. Jó félórát álltam ott, és hallgattam. Időnként kivehető volt az überschlag is, de csak halkan, belesimulva a bokorének csicsergésébe.
Körbejártam a tavat, hátha máshol is hallhatok barátkát. Hápogtak a tőkések, hallottam a vízityúk „prütty”-ét, egy magas fán harkály dobolt, a víz fölé nyúló stégen galambok tipegtek, két hím hevesen udvarolt. A korlátnál valaki a tőkéseket fényképezte. Nem volt nehéz dolga, mert közvetlenül alatta úszkáltak, és valószínűleg kenyérdarabkákra vártak. Visszatérve, a barátka még mindig énekelt. Megint hallgattam egy ideig, aztán nagyon elégedetten elindultam hazafelé. Otthon pedig öreg írógépem elé ültem, hogy megírjam ennek a három napnak a rövid történetét.
