A babakocsi

Az UNICEF kommunikációs igazgatója azt mondta, erre az eredményre számítottak, és éppen amiatt végezték el a kísérletet, hogy tükröt tartsanak a felnőttek elé, mennyire nem figyelnek oda a gyerekekre.

Az eredmény, akárhogy nézzük is, szomorú és elgondolkodtató. E sorok írója mégsem tudja elhallgattatni magában az örök idealistát. Mert sok internetes kommentelővel ellentétben hiszem, hogy nem az emberek közönyösek és durvák, hanem a városban, amelyben élünk (mint minden nagyvárosban), sokkal nehezebben látjuk meg a segítségre szorulókat. Az ingerküszöbünk sajnos igen magas lett. Hiszen naponta találkozunk bizonyos értelemben nem normális jelenségekkel. Ráadásul az egyik legforgalmasabb terünkön áthaladva nem biztos, hogy észrevesszük, ha valami nincs rendben. Talán rohanunk vagy közben telefonálunk, esetleg egyszerűen magunkkal, a gondjainkkal vagyunk elfoglalva. Ez természetesen nem mentség, inkább magyarázat.

Ugyanakkor számtalanszor lehetünk tanúi annak is, hogy olyan „suhancok” adják át időseknek a helyüket a buszon, akikből – valljuk csak be – ki sem néznénk ezt. Villamoslépcsőn babakocsival küzdő anyukákhoz pattannak oda rezignáltnak látszó férfiak. És engem már engedtek előre a pénztárnál megrakott bevásárlókosárral várakozó emberek, amikor látták, hogy csak egy ásványvizet veszek.

Az UNICEF kísérlete hasznos volt, az eredmény szomorú. De a következtetés ne ítélet legyen a fővárosi emberekről. Sokkal inkább felhívás: merjünk nyitott szemmel és szívvel járni Budapest utcáin is, és akarjunk minden helyzetben emberségesek maradni. Hiszen alapvetően menni szokott ez nekünk. Én hiszek benne…