Túl a háborún, szíven ütöttek Illyés Gyula verssorai. „Hogy a rom is hogy illik, ahová épp került, hogy a valóság mindig helyén van mindenütt… eleve a szégyen fájt: ezt is elviselem.” A megszűnt lét hiánya elszomorít, de a rehabilitáció képtelenség: meghalnak a hozzánk tartozók, rokonaink és barátaink, s lám a föld mégis helyén van, gömbölyű: számukra nincs többé rajta hely, létük vált abszurditássá, nem a hiányuk. A minket körülvevő természet elevensége, városunk köznapi zaja, az öröktől ismerős dolgok körülfognak minket, s nem vesznek tudomást a tragédiáról. Csak lelkünk, tudatunk ad otthont időtlenül a híranyagként hamar feledhető szörnyűségeknek…„Határtalan az ég a temető felett s boldog a nap. Örök világossága vak ragyogás: elhagyni készül, mint holtat a meleg. Közömbös jóság: lázuk tüzelő gyertyák, kialvó szemek – egymásra dobált napok és nyarak sírja fenn a kék sivatag.”
