Egyszer csak oldalra nézek és meglátok egy arab férfit, amint szamarát vezeti az úton. Őket fotózom hát. Közelednek felém. A rezzenéstelen arcú férfi elmosolyodik. Megáll mellettem, zsebébe nyúl, egy zacskót nyújt felém. Szavak nélkül is értem a kínálást. Vannak egészségügyi aggályaim, de tudom, nem utasíthatom vissza. Valami arab édesség. Hebegve és mosolyogva köszönöm meg. Ő beszél hozzám, én pedig hozzá. Szavaink nem tartoznak azonos nyelvcsaládhoz, mégis értjük egymást. Talán egy perc sem telik el, s az öreg már indul. Búcsúzásul „szálem alejkummal” köszön el. Intek neki, s oldalra fordulok. Egy rendőrautó áll mellettem. Végignézték a szamaras találkozót. Rám mosolyognak. A leeresztett ablakból szólnak ki: „salom”, és mosolyogva elgurulnak…
Nekem a Szentföld a béke földje, Jeruzsálem pedig, mint a nevének jelentése is: a Béke Városa.
