Találó címválasztás: Mécset egy ideig elhallgattatták, börtönbe zárták, majd utolsó éveiben Pannonhalmára húzódva úgy vélte, hasznosabb, ha az amerikai magyarok körében keresi igazi értőit és támogatóit. Így aztán az Aranygyapjú második kiadása csak halála után jelent meg itthon, olyan irodalmi ízlésváltozás idején, amelyben a költő által képviselt és megvalósított versideál fölött eljárt az idő. Ráadásul életrajza, amelyet rendtársa, Zimándi P. István – mondjuk ki: Zimándi Pius – írt, hangyaszorgalommal szedegetve az adatokat, egyelőre lappang.
Találó a cím azért is, mert elfogulatlanul, olykor kritikusan – jogos kritikával – szembesít az emberrel. Tudjuk, Mécs László felelőtlenül tékozolta verseit, megbízottjai olyan lapoknak is juttattak belőlük, amelyeknek semmiképpen sem lett volna szabad. Részben ezekből a szerencsétlen közlésekből született az író jobboldaliságának legendája, ezért kapcsolták össze nevét a nyilaskeresztes mozgalommal. Nehéz kiigazodni, vajon tudta nélkül lett-e a Vigilia főszerkesztője – ilyesmit ír egyik levelében -, vagy más volt a valóság. Possonyi László emlékezésében (Tettenérés) arról tudósított, hogy Mécs hozzájárult a névleges főszerkesztőséghez. Erre a neve és a népszerűsége miatt volt szüksége a vegetáló folyóiratnak. Az igazsághoz tartozik, hogy némelyik Vigilia-cikk (például Horváth Béla siralmas antiszemita förmedvénye) miatt is őt vádolták, holott nem sok fogalma volt arról, mi jelent meg a lapban.
Mécs életművének legizgalmasabb kérdése páratlan népszerűsége. A két világháború közötti magyar irodalom igazi állócsillagaként tömegeket vonzott, s külföldi útjain is átütő sikereket ért el (Paul Valéry, a nagy francia író aligha véletlenül méltatta a legnagyobb elismeréssel, mint a költészet új lehetőségének feltáróját.) Közkedveltsége indulatokat gerjesztett: mindig akadtak, akik készen álltak arra, hogy „kinyírják”, s ezt meg is tették. Ezzel ugyancsak aláásták tekintélyét, népszerűsége azonban 1945-ig változatlan maradt.
Nyilvánvaló, hogy Mécs lírája azért is hatott akkora erővel, mert közérthetően fogalmazott a végső dolgokról, kielégítette a mindenkiben élő transzcendentális igényt, amely mindegyik korszakban arra készteti a költőket, hogy a bennünk élő kétségeket elhomályosítva megmutassák az esendőségünket ellenpontozó reményt. Bárczi Zsófia meggyőzően elemzi a költő bűnábrázolását és mítoszfelfogásának mikéntjét, s egyebek között ez is könyve érdeme. Kemény bírálatot mondott kora szociális érzéketlensége fölött, de – és ezt ugyancsak szemére vetették – nagyon ritkán foglalt állást politikai kérdésekben. Ezért is különösen jelentős Hitler ellen írt verse, a „nagy lunátikusért” való fohászkodása. Amit leírt, abból azért elég egyértelműen ki lehet olvasni politikai meggyőződését, a gazdagok egy részének közömbössége miatt felcsapó indulata pedig ma sem veszített időszerűségéből. Bárczi Zsófia fontos részletek megvilágításával lényegesen hozzájárult Mécs László árnyaltabb arcképe megrajzolásához. Reméljük, hogy példamutató alapossága a költő összegyűjtött verseinek olvasásához is hozzásegít.
