Érdemes azt is kiemelni, hogy több életrajz retusál: a szentet „pályája csúcsán, szentsége teljében” szemléli, s ezt a sugárzást visszavetíti egész életére. Így aztán tompítja életszentsége fényét. Csak egyetlen példa: Szent Pálból sohasem lett volna Paulus, ha előzőleg nem Saul a neve. A kegyelem „fejlődésvonala” úgy rajzolódik ki igazán, hogy az életpálya mentén halad, és nem kerüli ki a gyöngeséget, vívódást. Az emberhez tartozik korának valósága. Vagyis: a szentek is a földön járnak…
Vince Franciaország délnyugati szegletében, a Paul patak partján, szegényes házban született. „Szegény földmíves fia vagyok” – írta. Gyerekkorát fölösleges színezgetni. Nem voltak látomásai: értelmét, jellemét meghaladó jelenségek nem kísérték. Gyerek volt, mint a többi, tehetséges, aki többre vágyott a disznópásztorkodásnál. Az egyházi rend ebben a korban az érvényesülés útja volt. Egy huszonhárom esztendős fiatalember mi másra vágyhatott?
A választottak életébe ilyenkor lép be a kegyelmi vezénylés. Ahogyan Szent Vincénél. Amilyen mértékben kezdett megfeledkezni önmagáról, úgy finomodott érzéke az elesettek iránt.
Korának átlagos papi típusához tartozott. Úgy tűnik, a szegények későbbi nagy apostola kezdetben nem vetette meg az anyagi javakat. Amikor már megalapította a missziós papok kongregációját, s pár napot családja körében töltött Pouyban, így számolt be erről: „Kijelentettem előttük, hogy tőlem ne várjanak semmit, a pap ugyanis azzal, amije van, Istennek és a szegényeknek tartozik.”
Igazi megtérését 1610-re dátumozzák, amikor, még törekvő papként IV. Henrik egyházjogilag elválasztott feleségének udvari lelkésze volt – bízván a jó szerencsében. Aztán senki sem tudja, hogy a kegyelem folyton csörgedező patakja miként és mikor érintette, mosta át a lelkét, és formált Depaul Vincéből szentet. Lépésről lépésre „hódította meg önmagát; szívós és tudatos munkával hajtotta végre a szublimálásnak azt a nagy művét”, amelyben az ambícióval szembeszögezte az alázatot, s földi javak helyett a lemondást, a szegénységet választotta. A világias becsvágy elutasításával egészen a benső elmélyedés és az imádság szelleme töltötte el. Egyik méltatója ezt jegyezte fel: „Fejszével dolgozott, mindig a gyökérre vágott. Nem illettek hozzá a lelki élet finomkodásai, mindig a legrövidebb utat és a legkézenfekvőbb megoldást választotta: Ezzel lett kora apostolává és a modern spiritualitás egyik alapvetőjévé.”
Amikor az irgalmas nővérek kongregációját megalapította, laikus közösséget szervezett. Tagjainak nem volt idejük vezekelni, szemlélődni. Ezt mondta nekik: „A szegények a ti imádságoskönyvetek, litániátok.
Ez elég!” Erős mondata: „Az igazi szeretet nem maradhat tétlen, nem zárkózhatik önmagába… Javaink és életünk árán kell szeretnünk Istent és szolgálnunk felebarátainkat (…), a szeretetnek át kell mennie tetteinkbe.”
Korunk üledékes lelketlenségében különösen hangsúlyos ez a Szent Vince-i figyelmeztetés – papoknak, világiak számára egyaránt: „Tegyünk, amit akarunk, sosem fognak hinni nekünk, ha nem tanúsítunk szeretetet és részvétet azok iránt, akiktől azt várjuk, hogy higgyenek nekünk…”
Nehéz kihívás, de másként képtelenség a Páli Szent Vince által meghirdetett misszionálás.
