– Évtizedes tapasztalatai alapján hogyan látja: milyen folyamatok vezetnek egy ember életében a remény megfogyatkozásához? – kérdezem Buza Domonkos pszichológust, a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének elnökét.
– A remény elvesztése a jövőt illető bizalom elillanásával, a jövőtlenséggel azonos. Viktor E. Frankl hangsúlyozza, hogy az ember célra irányuló, célok, értékek, normák és nem a szükségletei által meghatározott lény, mint Freud gondolta. Törekvéseit végtelenre nyitottsága, irányultsága fogja kévébe. Aaron T. Beck kísérletében patkányoknak egy útvesztő túlsó felén finom falatot helyeztek el, de amikor már éppen elérték volna, egy lecsapódó zsilippel választották el tőle, majd újra a startpontra helyezték el őket. Az új meg új kudarcok hatására körülbelül tíz próbálkozás után az összes kísérleti állat elpusztult. Ezt nevezik tanult reménytelenségnek, és ez – a céljaink elérésével kapcsolatos tehetetlenség – az, ami eszerint huzamosabban sem ember, sem állat számára nem elviselhető.
Mit tehetünk lelki egészségünk érdekében?
– Bibó István a demokrácia kis köreiről beszélt. Mi ennek mintájára alkossuk a remény kis köreit, társuljunk másokkal a legkülönbözőbb azonosságaink alapján, és tartozzunk minél több ilyen csoportba: akár amiatt, hogy biciklizünk, hogy szeretünk bridzselni, kirándulni, vagy hogy balkezesek vagyunk.
– Milyen esetben és kitől kérjünk segítséget problémáink megoldásához?
– Az már magában jó, ha tudunk, merünk, akarunk segítséget kérni, ha belátjuk, hogy szükségünk van rá. Mivel a lelki problémákkal küzdő embert gyakran kirekeszti a környezete, ha bajba kerülünk, keressünk olyan közeget, ahol nem kirekesztőek velünk szemben. Mivel a magyar általában beszorul szűkebb családjába, az intézmények iránt pedig nincs bizalmunk, nézzünk körül tágabb családunkban, igyekezzünk megtalálni azokat a rokonokat, akikhez tudunk bizalommal fordulni.
– Mit tehetnek az öngyilkosságra készülőért a hozzátartozók, a barátok? Nem jobb, ha szakember segítségét kérik inkább?
– Tudja, mit tesznek a mezei nyulak, ha egyikük csapdába esik? A sikoltását hallva mindannyian elszaladnak arról a helyről, mert megérzik: a halál helye. Akinek öngyilkossági gondolatai támadnak, az olyan lelki poklot él meg, amelyet talán el sem tudunk képzelni, ami megoszthatatlannak tűnik. Ha azonban nem szaladunk el az iszony és a rettegés helyéről, ha jelen tudunk lenni a szenvedő számára, akkor azt a reményt adjuk neki, hogy amit átél, mégsem teljesen megoszthatatlan, hogy mégsem marad egészen egyedül a szenvedésével. Ami a szakemberhez fordulást illeti: ne pszichiatrizáljuk, medikalizáljuk válságba került embertársainkat! Egyrészt mert ezáltal elszigetelnénk és stigmatizálnánk őket, másrészt mert nem szabad, hogy az állapotukat feltétlenül abnormálisnak gondolják: mindannyian válságok feldolgozása révén fejlődünk, és nehéz helyzeteinkben nem szabad tétlenül külső megoldásra várnunk, hanem belső erőforrásaink mozgósítására van szükség.
– Hogyan járulhatnak hozzá az egyházak az öngyilkosságok számának csökkentéséhez? Hogyan beszéljenek – egyáltalán beszéljenek- e? – az öngyilkosságról prédikációkban, hittanórákon, közösségi alkalmakon?
– Azt hiszem, nem kifejezetten az öngyilkosságról, hanem arról kellene gyakrabban beszélniük-beszélnünk, hogy soha ne hagyjuk egymást válasz nélkül, és legyünk befogadóbbak. Hajlamosak vagyunk kirekeszteni az öngyilkossággal próbálkozókat, a lelkibetegeket. Nem merünk igazán szembesülni a lélek ekkora mélységeivel, mert félünk tőlük. Pedig az ellenségtől nem félni kell, hanem bátran szembenézni vele. Hogy legyőzhessük, ahhoz előbb meg kell ismernünk.
– Mi az oka annak, hogy a keresztény teológia oly keveset foglalkozik az öngyilkosság témájával? – kérdezem Görföl Tibor teológust.
– A teológiának olyan hatalmas és átfogó kérdéseket kell megvilágítania, hogy a konkrét emberi cselekvés részleteivel már nem tud foglalkozni. A kereszténységnek olyan óriási jelentősége van az emberiség történelmében, hogy alapvető elemeinek és tételeinek megvilágítása szinte teljesen leköti a teológia figyelmét – bár sok szempontból újra kellene gondolnunk, hogy miként tudjuk a teológiai tartalmakat úgy kapcsolatba hozni a tényleges élettel, hogy nem kerülünk sem a moralizálás, sem a pszichológia síkjára. A keresztény teológia a normális embert veszi alapul, noha igaz, hogy a bűnbeesés óta (bármit is értsünk rajta) nincsen teljesen normális emberi élet: semmi sem olyan, amilyennek lennie kellene, így a teológiai realizmusnak nehéz teljesen normális emberi élettel számolnia.
– A teológia mintha csak pszichológiai segédhipotézisek bevonásával lenne képes megoldásokra jutni az öngyilkossággal kapcsolatban…
– Valóban: a beszámíthatatlanságra hivatkozik; arra, hogy az öngyilkosságot elkövetők nem urai a tudatuknak. Mozgatórugóinak bizonyos mértékű megértése ezért tényleg csak a pszichológiától várható. Ha viszont csak pszichológiai síkon közelítjük meg a kérdést, akkor ellaposítjuk. Az öngyilkosok valójában rendkívül közel kerülhetnek az élet lényegéhez, csak éppen inverz módon viszonyulnak hozzá, ahogyan egy komoly bűnöző is inverz formája a szentnek, és a blaszfémia is inverz formája Isten dicsőítésének. Camus azért állíthatta, hogy az öngyilkosság kérdése a filozófia voltaképpeni problémája, mert az értelem és a szabadság kérdése mindennél radikálisabban sűrűsödik össze benne. Az életet valójában ugyanúgy nem lehet elutasítani, mint Istent: az öngyilkos elutasításnak és az ateizmusnak egyaránt csak az a tárgya, ami tévesen az életnek, illetve Istennek látszik. A kereszténység is ismeri a halálvágy jelenségét: amikor valaki annyira szeretne már teljes egységben lenni Istennel, hogy földi létformájának megszűnésére vágyik – csakhogy ez egyrészt éppen hogy a nagyobb élet vágya, másrészt sokszor az élet félreértésén alapul: aki ugyanis rátalált az életre (és ez elég ritka), az már szenvedélyesen élni akar. Ha valaki azért öli meg magát, hogy végre teljesen Istennel lehessen, az nem érti meg, hogy egyrészt a világtól való távolság még nem jelent automatikusan Istenhez való közelséget, másrészt hogy az emberi életnek (nyersen fogalmazva) éppen a rendelkezésére álló néhány évtized alatt kell „hozzászoknia” Istenhez: az Istennel való egység ugyanis rendszerint annyira hosszú folyamat során jön létre, hogy a halál eseménye nem hozza létre megfelelő előkészület nélkül.
Ha válságba került, és úgy érzi, senkire sem számíthat igazán, ha nehezen boldogul lelki gondjainak megoldásával, hívja a telefonos lelki elsősegély-szolgálatot a 06 80 505 505-ös ingyenes számon (e szám október 1- jétől 116 123-ra módosul (rövidített számról van szó, nem kell majd elé körzetszámot tárcsázni).
