Letérdeltetés: mennyire jelképes ez! Az erdő, amely mintha társadalmon kívüli terület lenne, és az ott tartózkodó emberek – hajléktalanok –, akiket a társadalomból érkezők, a rend képviselői eleve úgy kezelnek, mintha bűnözők lennének. Letérdeltetés: igen, ezt teszik, ezt tesszük a hajléktalanokkal. Ki érti, miért annyira leleményes az ember embertársai megalázásában. Hogyhogy egyikünknek sem jut eszébe: magunkat és magát az embert is megalázzuk ilyenkor? Hajléktalan embertársainknak, ahogy mondani szokták, rossz a sajtójuk. Kevésszer jut eszünkbe, hogy ezért mi, „hétköznapi újságolvasók” is felelősek vagyunk.
A bűnügyi híradások sorozatát megrendítő történet indította el egy földbe temetett férfiról, akinek sikerült kiásnia magát, és feljelentést tett. A rendőrség a nyomozás érdekére hivatkozva nem nyilatkozik, annál szorgalmasabbak a bulvárlapok és általában a sajtó, amelyet lassan, ha nem vigyázunk, mindenestül lenyel a bulvár. Ne felejtsük el, ez a bennünk élő bulvár is: hajlamunk a leegyszerűsítésre, a bűnbakkeresésre, a leselkedésre és a kárörvendésre. Ránk is szükség van ahhoz, hogy képtelen vélekedések szívósan tartsák magukat a társadalomban, s végső soron ahhoz is, hogy közös sebeink ne gyógyuljanak, hanem újra meg újra elmérgedjenek.
Ezért mindenkit nagyon kérek, hogy ne higgyen el és ne terjesszen a nehéz sorsú, létfeltételeiket napról napra is csak nagy nehézségek árán előteremtő, sokszor beteg, meggyötört és kitaszított hajléktalanokkal kapcsolatos bulvártörténeteket. Ha lehet – jézusi szellemben talán ez is lehetséges –, ne is gondoljon róluk rosszat. Határozottan utasítsunk el minden olyan véleményt, amely szerint gátlástalan bűnözők, ingyenélők, ügyeskedők, „életművészek” vagy a társadalom rendje ellen lázadó emberek; olyanok, akik meg sem próbálnak javítani a sorsukon. Legyünk tisztában azzal, hogy a hajléktalanságra nem predesztináltatunk, de nem is olyasmi, amely adott esetben nem érhet utol bármelyikünket, például természeti katasztrófa vagy életünk bármely más, előre nem látható válsága következtében.
A vándorlás egész életünk és az egyház életének is jelképe, ami határozott állásfoglalás azzal kapcsolatban, hogy ember voltunknak nem legfőbb ismérve, mennyire komfortosan sikerült berendezkednünk ebben a világban. Jézus maga is vándor, sokak szemében talán éppoly megvetett, gyanús egzisztencia volt a maga korában, mint ma nálunk a hajléktalanok. „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” – mondta. Érezzük át e mondat drámaiságát: a meg nem értettséget és magára hagyottságot, amely a szavakból kicseng.
Ha nyomaszt bennünket a hajléktalanok sorsa, ne elforduljunk, féljünk, iszonyodjunk tőlük, hanem lépten-nyomon szólítsuk meg és igyekezzünk legalább egy kicsit megismerni őket. Tudom, hiszen gyakran mondjuk: „Nem segíthetünk minden hajléktalannak.” De „arcot adhatunk” nekik, ha megkérdezzük a nevüket, emberszámba vesszük őket, és a szemükbe nézünk. És akkor egy közülük már nem „hajléktalan”, hanem az ismerősünk lesz, és neki is lesz egy új ismerőse. Egy icipicit otthonosabbá válhat a világban általunk.
Fotó: Bókay
