A földvári vár történetével először egy történelempályázat kapcsán ismerkedtem meg közelebbről, még általános iskolás koromban. Ma is könyv nélkül tudom a híres török utazó, Evlia Cselebi 1663-ban írt mondatait:
„Földvár vára. Lajos magyar király építtette. Azután 936. évben (1529) Szulejmán khán elfoglalta és virágzóvá tette.” A Duna fölé magasodó erődöt az egykori Eszék – Buda hadi és kereskedelmi út mentén a dunai átkelőhely védelmére emelték. A ma látható vártorony 9,5×9,5 méter kerületű, 1,2 méter falvastagságú és háromemeletes. A háborús idő elmúltával börtön, majd gabonás magtár volt, ma múzeum. Az állandó kiállítás Dunaföldvár mezőváros helytörténetét és Vak Bottyán életét mutatja be. Hat börtöncellájának nevezetessége a vérrel festett betyárfreskó, amely egy halálraítélt elfogatásának történetét ábrázolja.
Földvár sok mindent sűrít magába számomra. A Duna-parti magányos sétákat, a Templom-hegyi felhőbámulást, a kamaszkor nagyszerű és gyakran „minden mindegy, valahogy csak lesz” életérzését, az utolsó, hazafelé induló buszra várás semmihez sem hasonlítható hangulatát. És a társra találást is. Földvár, a vár tudja csak igazán, hogy az egész világon euforikus hangulatban várt szilveszter, azaz az 1999-ből 2000-re forduló év decemberének utolsó napja mit jelentett s jelent ma is nekem. Ott és akkor kezdődött számomra az a bizonyos nagybetűs. Addig azt hittem, az írás az élet. Ma már tudom, sokkal több.
Fotó: Gajdó Ágnes
