Szentekről szólva a fogalom: alázatosság a legalapvetőbb erény, s bizonyára azért is van annyi névtelen szent, mert az inkább az észelvűségre építkező korokban a siker embere túlságosan messze esik önmagától: az alázatost, a csöndesen, következetesen a „szent ügyért” munkálkodót észre sem veszi. Míg korábban az ember több metafizikai, lelki érzékenységet tanúsítva gyorsabban észbe kapott, manapság a festősipkát is elveszíti, amit legalább az utolsó percben a fejére csapna, és odakiáltaná: „Uram, én is itt vagyok!” A modern lelkiségtörténet is azt emeli ki élet és mulandóság kettős egységéből, hogy a halál a születéssel kezdődik, s lényegében az élet sem más, mint folyamatos készülődés a halálra. Cselekvő készülődés, melyben jelen van ugyan a félelem (gondoljunk Jézus történetére), de nem a végső állapot kétsége miatt, hiszen a végleges megsemmisülés ellentmondana Isten végtelen szeretetének és bölcsességének, az örömhírnek, amely Krisztus feltámadásában a mi feltámadásunkat énekli. Csendes ének ez, nem harsonaszó.
A művészet a XIX. században is törekszik az éles vonalak tompítására, és érthető az árnyalatok keresése. A kereszténység kezdettől ismeri ezt (az evangélium sokaknak ezért tűnt/tűnik ellentmondásosnak), a lényeg kimondásakor azonban sohasem tétovázik. Az örök Szeretet, aki a teremtőnk, gondviselőnk, nem kiskorúakat vár, akik képtelenek két lábon megállni a próbák idején és terén…
