A bontakozó fény ugyanakkor számunkra, istenhívő emberek, keresztények számára misztérium is: a fényben kibontakozó teremtés látványa a Teremtő iránti hálát ébreszti fel bennünk, aki mindarra, amit alkotott, azt mondta: jó.
A keletről felkelő, győztes napsugárban pedig a feltámadt Jézus Krisztus elevenedik meg számunkra – benne, a világ Világosságában látjuk a fényt, ő az Ige, „égő lámpás lábunk előtt, világosság utunk ösvényén” (Zsolt 118,105).
A reggeli dicséret jellegzetes szövege Zakariás éneke, a Benedictus (Lk 1,68-79), amelyben Keresztelő János édesapja az Ábrahámban megígért szövetség teljesedését ünnepli. Ennek utolsó sorai a közeledő Messiást a magasságból felkelő napként éneklik meg, aki „fényt hoz azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket pedig a béke útjaira vezérli”.
Akinek megadatik, hogy egy keletelt templomban énekelje ezt az evangéliumi kantikumot, annak nem kell külön elmagyarázni, hogy a virradat milyen természetesen, mintegy szentségi módon hordozza a feltámadt Krisztus jelenlétét. E sorok írójában különösen elevenen él az emlék, amikor egy nyári kerékpártúra résztvevőivel a tihanyi apátság román kori altemplomában énekelhette a vasárnapi reggeli dicséretet. A hármas ablakon beözönlő fény támogatta az imádságot: a kozmosz, az épület, a keresztény közösség együtt dicsérte Urát, teremtőjét, ősmintáját, a Fényből született Fényt.
A reggeli dicséret szövegei szót adnak az új napot bizalommal kezdő embernek: napunkat Istennek ajánljuk, egész lényünk szomjúságát, vágyakozását hozzuk elé, tőle várjuk, hogy tegye termékennyé nemsokára kezdődő munkálkodásunkat, és az ő segítségét kérjük, hogy a világosság gyermekeiként élhessünk: „Isten, te vagy az én Istenem, pirkadattól melletted virrasztok. Téged szomjaz a lelkem, érted eped a testem, mint aszú föld, mely szomjas és vizetlen” (Zsolt 62,1-2). Az ima alaphangja mégis a dicséreté: a halálon győztes Krisztust állítjuk az új nap középpontjába, ő Istenbe vetett bizalmunk alapja, ahogyan egy reggeli himnusz (az imaóra elején énekelt költemény) is megvallja:
Templomba hívnak újra most
nyíló szép hajnal fényei,
hogy hálát adjunk, intenek,
az új napért, mit ád az ég.
De hajnal fénye elfakul,
Krisztus ragyog föl győztesen,
mind benne élünk általa,
őt zengje boldog énekünk.
