Amikor elmentem mellettük, elhallgattak és eltűntek a friss nád zöldjében, de alig haladtam tovább, újra egy száraz nádszálra röppentek, és tovább karicsoltak. A csatornát mindkét oldalról fűzfák és hatalmas nyárfák szegélyezik, alattuk helyenként sűrű bokros húzódik. Ez utóbbiban minden évben fülemülék tanyáznak. A tojók már kotlanak. Alig fújtam meg a fülemülesípot, a területükre féltékeny hímek nyomban megszólaltak, hangosan csattogni kezdtek. A bejárt szakaszon tizenkét hímet számoltam meg, valamivel többet, mint az elmúlt év hasonló időszakában. Az egyik tojó megéhezhetett, mert lejött a fészekről. Párja nyomban mellette termett. Szerelmesen kergetőzni kezdtek a bokrok között, élénk rozsdavörös faroktollaik hol itt, hol ott villantak fel. Sokszor láttam már ezt, de mivel a fülemülék a kedvenceim közé tartoznak, most is megálltam, és percekig figyeltem őket.
Túl a fákon, a legelő felől a sordély egyszerű, rövid strófáját hallottam, ugyanonnét kellemes fuvolahangjaival egy rozsdás csuk is jelentkezett. A bejárt részen hat sárgarigó flótázott, de a magas nyárfák koronájában csak egyet tudtam megpillantani. Az aranytollú madár úgy beolvad a zöld lombok közé, hogy ha nem mozdul, nagyon nehéz észrevenni. Éppen az egyik sárgarigót kerestem a távcsővel, amikor menyét szaladt át az úton. Összecsücsörített szájjal cincogtam egyet, mire megtorpant, és fehér mellénykéjét felém fordítva kereste az egeret. Az éhes menyétet a cincogással gyakran sikerült már közel csalnom, de ez nem hagyta becsapni magát. Nem lehetett éhes, mert hirtelen fordult, és eltűnt a bokrok alatt.
Ahol a nádszegély kiszélesedett, cserregő nádiposzáta énekelt; nádirigóéhoz hasonló karicsolása szintén nem nyerne díjat egy képzeletbeli versenyen. Sokkal kellemesebb a rokon foltos nádiposzáta éneke, fuvolahangjai közé néha utánzásokat is kever. Hármat hallottam, egyikük éppen a levegőbe emelkedve nászrepült, majd a bokrokkal is tarkállt nádszegélybe szállt vissza. Valahol kakukk kiáltott, vadgerle búgott, a csatornából a vízityúk hangos „prütt” kiáltását hallottam. Száz méteren belül három függő cinege építgette művészi, zacskó alakú otthonát; az építőanyaggal érkező madár minden alkalommal finom „pszíí” hangot hallatott. Már hiányolni kezdtem a magevőket, amikor erdei pinty kezdett csattogni, később zöldike trillázott, majd egy tengelic énekében gyönyörködhettem. Már a tervezett szakasz vége felé jártam, amikor megszólalt egy erdei pityer is. Talán ugyanezt a madarat láttam az elmúlt év májusában ugyanezen a helyen. Egy száraz ágon ült, majd „szia-szia” hangokkal felemelkedett, hogy aztán kiterjesztett szárnyakkal ugyanarra az ágra ereszkedjen vissza.
Fotó: Bécsy László
