Betánia határában először Mártával, majd Máriával találkozik. Gyászolnak. Mártát nem törte össze a veszteség. Vigasztalja a hit, hogy egyszer, előbb-utóbb minden hívő ember új életre támad. Mária is hisz, de őt nagyon elkeseríti testvérének halála. Leborul Jézus előtt, zokog, sírása magát Jézust is könnyekre fakasztja. Jézus nem mondja meg pontosan, hogy mire készül, de Máriát is erősíti ünnepi szavával: „Aki bennem hisz, nem hal meg örökre.” Kisebb csapattól körülvéve kimennek a friss sírhoz: kő zárja le, mint majd a Megfeszített sírját. Jézus parancsára elgördítik előle a követ, s aztán halljuk a másik kiáltást: a halotthoz szól, őt ébreszti föl. Jön is már, csak a temetéskor rátekert gyolcs gátolja mozgásában.
Nekünk, akik már a húsvéti elbeszélést is jól ismerjük, eszünkbe jut, hogy Jézus sírját majd üresen találják az asszonyok, s a temetéshez szükséges vásznakat összehajtva lelik meg a sírban. Jézus másképpen „támad föl”, mint most Lázár. Nem arra, hogy a földi életbe térjen vissza, hanem hogy elfoglalja helyét az Atya jobbján.
Halottat ritkán támasztott föl Jézus, a négy evangélista mindössze három esetről számol be. János csak egyről, Lázáréról. Abban a beszámolóban, amely erről a csodatettről szól, különös szépséggel fonódik egymásba két téma: Jézusnak van hatalma, jó szíve ahhoz, hogy barátját visszahívja a halálból. De ehhez saját halála elé kell mennie. Meghal értünk, hogy aztán ő is föltámadjon a Lázárénál is „diadalmasabb” föltámadással. Mindennek emlékével megerősít mindnyájunkat – öröm, gyász, élet, halál elfogadására. Hitre, reményre, szeretetre, amely az élet Urához emel.
