Fotó: Borsodi Henrietta
Most, amint írok, megérkezett az első hó. Áldásként hullik, betakarva az első adventi hajnalt. „Üdvözlégy, tiszta hó, / (…) Üdvözlégy, áldott tiszta hó!” – mondja a költő, akiről ez az írás tulajdonképpen szólni szeretne. Helyesebben, akivel szólni szeretne. Az „angyalok citeráján” játszó Dsida Jenővel hívom a karácsony felé tartó utazásra az Olvasót.
December eleje van. Kél a forró sóhaj, és az Úr népe újra útra kel Betlehem felé. Az út a lélek útja. A szívekben szomjúság és az örök, sóvárgó fohász: Ne haragudj ránk, Urunk! Mielőtt elindulok, talán megállok még egy pillanatra az ablak előtt, és nézem „a halkan pihéző havat”. De aztán el kell hagyni a meleg szobát, ki kell lépni a pusztaságba. „Sötét, fagyos és hosszú éjszakákon” át vezet az út, de a lélekben ott a halhatatlan vágy, melyet nem lehet elhallgattatni: jöjj, Üdvözítő, jöjj, Emmanuel! Fáradtság, bizonytalanság, megannyi kétség övezi ezt az utat, mely mégis a bizalom és a bizonyosság útja. Dsida Jenő tudott erről valamit, és lírájában ott van ez a kiküzdött-elnyert bizonyosság.
Üdvözlégy, némaság
„Fölöttünk és bennünk hömpölyög / a hidegáramú csönd.” Hol van Betlehem? Gonoszságaink mint szélvész sodornak. Elrejtetted előlünk arcodat, Urunk. De a karácsonyi út biztos célja előttem, ezt hordozom, imádkozom szüntelenül. Akkor is, amikor nem találok hozzá szavakat. „Üdvözlégy, némaság!” Biztosan tudom, hogy egy Gyermek felé sietünk mind, adventi utazók, aki bizonyosan megszületik. „Ő megmutatja minden vándornak az útat, / minden töprengőnek az igazságot, minden / haldoklónak az életet.” Vándorok, töprengők és haldoklók vagyunk ebben a földi létben. „Életünk hulló karácsonyfáján / halkan repesnek a lángok.” Megyek az éjszakában, és miközben „goromba ágak az arcomba vernek”, szavakat hordozok, és talán egy dallamot. Ki kellene mondani, énekelni, fújni kellene, talán megtörné a sötétet, a vándorlásnak ezt a néma pusztaságát, vigyázná a törékeny hitet. Harmatozzatok, magasságos egek! A hit „mosson ki, vigyen magával / fodros hátán mindent, ami volt: / esdő várakozások meddőségét, / kulcsoltkezű, hasztalan imákat”.
Üdvözlégy, sejtelem
Az erdő mélyén, az éjszaka mélyén még egyszer „burkolózzunk a hallgatásba / s húnyjuk le félig a szemünket”. Ebben a hallgatásban, félig lehunyt szemmel ezt kérdezem: „hogyan kellene megszólalni? S mindent elülről kezdeni?” Eszembe jut a sok haszontalan igyekezet, a türelmetlenség, a szeretetlenségek, az elhibázott és elmulasztott szavak, a sok kétség, ami egész éven át kísért; arra gondolok, hogy „az élet sürgős utain / be mennyi minden tarkaság elér / és milyen ritkán jön egy igaz ünnep, / ami fehér!” Hogyan lehet igaz az ünnep? Mi múlik rajtam? Sejtem, semmi más, csak a lélek készenléte. A többi kegyelem. „Üdvözlégy, sejtelem!” Lásd meg, Urunk, rabságunkat, küldd el az Eljövendőt! „Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia (…) – kiáltja felénk Dsida Jenő. – Néhány pásztornak (…) megjelenik az angyal és / megjelenik a csillag és tele lesz dallal / a decemberi hegyoldal.”
Nagyon közel van már a Szabadító, és íme, a sejtelem bizonyosság lesz, mely egyre erősebbé, boldogítóbbá és felszabadítóbbá válik. Tudván tudom: „…Csillagsugáros betlehemi éjben / hívogat máma engem is jászol.” A jászolban a Gyermek. „Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont, / nem ad fegyvert, hanem kenyeret. / Ma még sirunk, / mert a mosolygás nem én vagyok. / Ma még sötét / van, mert nem jöttem világosságnak, / hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról. / Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt. / Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.” Nagyon közel van már az ünnep. „Csilingeli ezer kicsi csengő: / Karácsony közeleg! / Karácsony közeleg!”
Üdvözlégy, Eljövő
Vigasztalódjál, én népem, mondja az Úr, hamar eljő üdvösséged, ne félj! „Most járok hóban és halálra váltan, / ám ez számomra boldog kínt terem; / a hófuvásban gyakran hirtelen / csak térdre hullok: Gyermeket találtam!” – ujjong a költő a hosszú, nehéz utazás végén. Advent sötét, fáradt hajnalain egyre a jászolból áradó fényt kerestük, afelé közeledtünk. A kis karok felé, melyek kitárulnak felénk a jászolból, melyek harminchárom évvel később a kereszten újra kitárulnak értünk. Velünk van az Isten.
Megérkeztem. „S letérdelve a kis Jézus előtt, / átnyujtom neki igaz ajándékul / ezt a kis tépett, száradó fenyőt.” „Üdvözlégy, Eljövő, / (…) Üdvözlégy, titkos Eljövő!” Jó megpihenni a jászol mellett, és hallgatni Őt. „A kis Jézus beszél. / Én szeretem a sápadt arcot is, / én szeretem a könnyes szemet is, / cirógatom a mellrebágyadt főt. // Akinek nincsen tettre kész, / merész, / lüktető, harcos piros orgonája, / az hozzon egy kis álmodó galyat, / sóhajtva-síró imádság-fenyőt, / s az én kezem megáldja.” És ha megáldja, akkor áldott lesz a pihenés az otthonokban is, a fenyő alatt. És kinyílik a karácsony. „Az ünnep. / Mennyből az angyal!… / Égnek a gyertyák. / Kacag az ének, terítve az asztal – -” Szól a vers, illatozik és zeng a szenteste, gyertyalánggal, almával, csillagszóróval, édes és öreg dallamokkal. „Tiszta öröm tüze átég / a szemeken.” És helyet foglalhatunk a karácsonyi asztalnál – adja Isten, hogy idén is leülhessünk köré. Ahhoz az asztalhoz, amiről a régiek úgy tartották, hogy a család összetartozásának záloga. A családfő annyifelé vágott egy almát, ahányan körülülték az asztalt, s együtt fogyasztották el; ha valaki eltévedne, erre az almára emlékezve hazataláljon.
Szeretnék az ünnep napjaiban is a költő nyomába szegődni: „Viszem a drága hírt az embereknek: // Bennem van, íme, csengő és harangdal / és bennem van a legnagyobb, a Gyermek – / a fényes jászol s valamennyi angyal.” És a béke, bennem van, virrasztva őrzöm. Van-e drágább ajándék? Dsida Jenő Kalendáriuma utolsó sorának köszöntésével búcsúzom: „Békesség vélem, üdv az olvasónak!” Békesség velünk, üdv az olvasónak! Áldott karácsonyt, és áldott új esztendőt!
