Fotó: Gregus Máté
A hajdan Weiss Manfrédról elnevezett Csepel Művek főbejáratától a telepen át majdnem a dunai alvégig tart az út. Mintha a régi London peremén vagy egy brit iparváros most épp gyérebben lakott munkásnegyedében járnánk, téglaburkolatos emeletes kisházak és változatos formájú csarnokok között. Kiszolgált, patinás kémények, semmibe futó sínpár, kereszteződések, kis üzletek, raktárak, egy-egy életjelet mutató üzem… Komoly-komor, mégsem olyan lelketlen falanszter, mint azt gondolhatnánk. A Bronzöntő utca megszakítás nélküli műhelysora már-már kertvárosi bensőségességet, védettséget sugall. A zsákutca elején őrt álló, majd a keskeny közben haladva mind sűrűbben feltűnő állatszobrok világosan jelzik: ez már a Gabor M. Szoke Studio „dantés” fantasyvilágának vonzásköre. Nem meglepő, hogy az „emblémás” csarnok minden szöglete leleményről tanúskodik. Kezdve onnan, hogy a pirosra festett, nehéz vasajtót áthasító acélkarom a gombkilincs… Az ipari műemléknek beillő, tekintélyes, ugyanakkor kortárs szertelenséget sugárzó műteremben, a csarnoktér fölé könyöklő galéria teljes belátást nyújtó, üvegfalú tárgyalójában ültünk le beszélgetni Szőke Gábor Miklóssal. A mára világhírűvé vált fiatal szobrász szinte minden elhangzó gondolatát illusztrálja ez az eklektikusan berendezett, osztott élet- és munkatér, ahol jól megfér az antik kínai lakkszekrény az itt elhelyezett tanulókori alkotásokkal, klasszikus darabok a saját tervezésű bútorokkal. Ez az izgalmas közeg már önmagában sok mindent feltár a művészi műhelytitkokból. A találkozó célja pedig nem kevesebb volt, mint egy rövid, ugyanakkor átfogó pályakép felvázolása.
– Gyerekkorom óta foglalkoztat, hogy létrehozzak valamit. Az első vonatkozó óvodáskori emlékem a Kossuth téri Rákóczi-szobor lerajzolása volt. Inspirált, nagyon megfogott az ágaskodó ló és az azon ülő figura. Nem érdemes túlgondolni ezt az epizódot, de azóta is emlékszem rá. Bemutattam a művemet az óvodában, és nagy sikert arattam vele, ami persze jó érzéssel töltött el. Budapesten születtem, Pesten nőttem fel, de az anyai nagyszüleim tyukodiak. Egyik ősöm az ecsedi vár kapitánya volt, és a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás kezdetű kuruc nóta állítólag hozzá kapcsolódik. A családi hagyomány legalábbis így tartja. Tyukod számomra kezdettől titokzatos, izgalmas hely. Már azt a hosszú utat is szerettem, amíg leértünk. Az ottlét mindig valami újat hozott, ami nagyon más volt a pesti belvárosban megszokottakhoz képest. Szívesen hallgattam a történeteket a régi időkről. Érdekes volt a falusi élet, a család lovakat és egyéb haszonállatokat tartott. Korai emlékem az is, ahogy belépek az istállóba, és nézem azokat a hatalmas jószágokat. Ezek az élmények akkor még kavarogtak bennem, de fogódzókat adtak. Sok mindent papírra vetettem, rengeteget rajzoltam például lovakat és lovas huszárokat. Évek teltek el az önkifejezés e módjával.
Mikor döntötte el, hogy a művészet, kiemelten a szobrászat lesz a hivatása?
– Az általános iskola után jött a pályaválasztás dilemmája. Egy ideig egyértelmű volt, hogy festőművész szeretnék lenni. Egy évet a Sylvester János Református Gimnáziumba jártam, de aztán Budaörsre költöztünk, így oda mentem át, a hatosztályos gimibe. A gondolkodásomat, érdeklődésemet látva a rajztanárom biztatott, hogy jelentkezzem a Képzőművészeti Szakközépiskolába. Lekéstem a felvételit, úgyhogy pótfelvételiztem. A vágyott és megjelölt festő, grafikus, szobrász szak helyett a bútor szakra tudtam bejutni, mert ott volt még hely. Azt gondoltam, mindegy, elkezdem, majd lesz valami. Nagyon szerettem a Kisképzőt. Ott tanultam meg az alapokat, remek tanáraim voltak. Hetente több mint tíz rajzóránk, még több szakóránk volt. Tanultam bútortervezést, végigvettük a stílusokat, foglalkoztunk restaurálással… Érdekelt, mert otthon is tradicionális, régi családi bútorok vettek körül, mégis szerettem volna inkább átmenni a szobrászokhoz. Ami szerencsémre sikerült is, cserélni tudtam egy sráccal, aki pedig inkább bútoros akart lenni. Ettől kezdve nem volt kérdés, hogy a szobrászat az utam.
Kik tudtak hatni Önre a Kisképzőben, majd az egyetemen?
– Kisképzős tanárom, Orr Lajos logikusan építette fel a tudnivalókat, az alapoktól a legmélyebb dolgokig. Nem a „kreatív művészkedésre” jellemző „keressük önmagunkat” elvet képviselte, hanem a klasszikus értékekből indult ki: portrémintázás, anatómia, egész alak… – és csak utána jöhettek a saját munkák. Ennek egyik eredménye a Van Gogh-portré, amelyet tizennyolc évesen, vizsgamunkaként készítettem el. Erre megkaptam a suli Kerényi Jenő-díját, ami akkor fél belépőnek számított a Képzőművészeti Egyetemre, ahová fel is vettek. Ott a művészettörténettől a rajzig lényegében mindent elölről kezdtünk, úgyhogy a Kisképző után az első év nekem kicsit unalmas volt. Másodiktól Kő Pál osztályába kerültem; ő lett a mesterem, végig nála tanultam. Öt helyett végül hat évet töltöttem az egyetemen. Közben ösztöndíjjal fél évig a milánói Accademia di Brerába jártam. Nem siettem el; egy évet hagytam arra, hogy elkészítsem a diplomamunkámat. Összességében jó időszakként emlékszem rá. Sok minden ott kezdődött el.
Visszatekintve hogy látja: e komoly szakmai, technikai alapozás befolyásolta valamiben, vagy ettől függetlenül formálódott a világlátása, gondolkodásmódja, stílusa?
– Szerintem minden egyes lépés, intézmény fontos. Ezek nélkül nem itt tartanék, máshogyan alakult volna a pályám. Persze nem mindennel értettem egyet, de mondjuk az anatómia elsajátítása vagy éppen Kő Pál hozzáállása a mai napig hatással van rám. A hazai művészoktatás hátránya, hogy meglehetősen befelé forduló, nem igazán nyit a világ felé. Pedig egy alkotónak tudnia kell eladni magát. Ez nem bűn. Szükséges ahhoz, hogy széles körben megismerjék. Ez az egyik kulcsa a dolgoknak, hiszen az alkotásainkkal valamit közvetíteni akarunk másoknak. Valamit szeretnénk hozzátenni a világhoz. Hozzáadni vagy „elvenni”… – csak legyen értelme a művészi kifejezésmódnak. Nem önmagunknak alkotunk. Sok diák, miután végzett az egyetemen, kikerül a védőburokból, és nem tudja, hol a helye, mit csináljon.
Az Önre jellemző formákkal, témákkal és az anyagokkal való kísérletezés mikor kezdődött?
– Minden évben lejártunk Kő Pál hevesi művésztelepére, ahol főleg fafaragással foglalkoztunk. Egy alkalommal belebotlottam egy halom hulladék fába, amiből elkezdtem összerakni valamit. Korábban is voltak már szedett-vedett elemekből, ösztönös módon egységekbe rendezett szobraim. A kortárs művészetben domináns az a fajta minimalizmus, hogy valamit szétszedünk, letisztítunk, redukálunk. Én viszont ennek pont az ellentétét képviselem: inkább rakjuk össze, és a szétesett dolgokból szülessen új alkotás. Az említett művésztelepen készült az első – leginkább egy vaddisznóra emlékeztető – állatszobrom, falécekből. Egy kis dinamikus forma volt, ami aztán beindította a fantáziámat. Úgy éreztem, hogy a faanyaggal izgalmasan lehet rajzolni a térben. Tizenhat évesen a bronz lószobrom elkészítésével vagy fél évig elvoltam a Kisképzőben. Rengeteg előtanulmány, rajz előzte meg. Nézegettem Vastagh György, Zala György, az Epreskertet kialakító Strobl Alajos munkáit, kibogarásztam az izmokat, plasztilinnel megformáltam a figurát… Jó sok idő elment vele. E fadara-
bok viszont egészen más világba vittek, percek alatt tudtam hatalmas dolgokat létrehozni. Persze ha a szerkezeteket, arányrendszereket korábban nem ismerem meg, nem tudtam volna ilyen bátran építkezni. Hatalmas élményt jelentett a teremtés folyamata és az, hogy rövid idő alatt nagy tereket tudok elfoglalni az Epreskertben. Egyszer csak észrevettem, hogy sokan figyelik, mit csinálok. Elkezdtek érdeklődni a munkáim iránt. Bizonyára szokatlan lehetett a tevékenységem. Engem pedig egyre inkább foglalkoztatott, hogyan reagál erre a környezetem a lüktető belvárosban; mit szólnak a szobrokhoz az utcáról benézők? Azon kívül, hogy kihívást jelentenek, sokféle hatásuk lehet. Egy szobor akkor működik jól, ha beleszól a környezetébe. A mostani nagy köztéri alkotásaim alapfeltevései, céljai ott és akkor, az Epreskertben születtek meg.
A szobraival kapcsolatban az első, ami eszembe jut, a dinamizmus. Elnézve őket mindig úgy érzem, hogy a szoborszerűség lényegével szemben paradox módon Ön éppen hogy a lendületet, az akciót akarja megörökíteni. Némi képzavarral élve beszélhetünk a mozgás megszobrosításáról?
– Persze, ez cél volt. Majdnem mindegyik szobrom mozgásban van. Álló lovat, alapvetően merev figurát is meg lehet fogalmazni úgy, hogy a haladás, az ügetés képzetét keltse. De a fordítottja is igaz: egy vágtató ló rosszul mintázva nemhogy mellőzi a dinamizmust, hanem kifejezettem statikus lesz. A szobraim ráadásul a szó szoros értelmében is mozgásban készülnek: alkotás közben alakulnak, hagyok bennük spontaneitást. Közhelyesen hangozhat: az életről szólnak. Életigenlők. Olyanok, mint a régi csodaszarvas-ábrázolások vagy az őskori barlangrajzokon lebegő állatok. Afféle nagy totemek. Nem pusztán dekorációk, jól kinéző alkotások. Szerepük van. Minden szobrom élőlényekről szól. Az általam használt anyagok, technikák pedig alkalmasak arra, hogy ezt jól és sokféleképpen vissza tudjam adni. Játszani lehet a méretekkel, az anyagvastagsággal, a felület felborzolásával, simításával…
Kis intermezzóként térjünk ki röviden Dantéra, az Isteni színjátékra. Honnan jött a szobraira, bútoraira, berendezési tárgyaira egyaránt kiható Dante-inspiráció?
– Sokáig, tudat alatt lappangott bennem. Úgy kezdődött, hogy egyetemistaként vettem egy kutyát. Egy dobermannt. Elneveztem Danténak, mert illett rá. Kinézetre klasszikus kutyaforma: hegyes fülek, hosszú orr, izmos, arányos testalkat… Sokat mozgó, nagyon dinamikus fajta. Kicsit félelmetes is. Sötét, mély színei, titokzatossága miatt hozzá passzolónak éreztem a plasztikus Dante nevet. Hónapok teltek el: Dante jól elvolt, hoztam-vittem magammal. De annyira különleges volt a külleme és a viselkedése, hogy egyszer csak elkezdtem lerajzolni. Jól nézett ki, ahogy a régi bútorok között, a szőnyegen pihen. Eszembe jutottak róla az ősi ábrázolások, például az egyiptomi Anubisz, a pompeji mozaikon látható kutyaalak. Dante a rajzokon keresztül más időkbe vitt el; valahogy időtlenné váltak a vele kapcsolatos dolgok. Szabadon választott anyagokból formáltam meg életnagyságú kutyaszobrokat. Az egyetemen PET-palackokat gyúrtam össze, átragasztószalagoztam, körbetekertem a figurákat, úgy, hogy nem is lehetett rájönni, miből készültek. Messziről teljesen élethűnek tűntek. Az egyik szobor nem sikerült. Nem tetszett. Dühös lettem, annyira, hogy elkezdtem „lerombolni”. Ilyenkor már nehezen, csak nagy erővel, nehéz súlyokkal változtatható ez a tömörített anyagból kialakított forma, úgyhogy átmentem rajta az autó kerekével. És akkor jött létre a kutya legszebb formája. Aztán eszembe jutott: ha műanyag, akkor olvasszuk meg. A fekete szalag elkezdett égni, amitől olyan lett a forma, mint egy tetem, egy megszenesedett múmia. Ebből alakult ki a Dante-korszakomat elindító kutyaszobor. Rögtön összekapcsoltam az Isteni színjátékkal, a Pokollal is. Meg kellett járnia a poklot, hogy utána felépüljön, újra életre keljen. Dante egy magánmitológiát alakított ki bennem, és ez az új kultúra nemcsak rajzokban és szobrokban, hanem bútorokban, belsőépítészeti megoldásokban, fikciókban és koncepciókban is testet öltött. Évekkel később eszméltem rá, hogy egyféle rendszerben gondolkodom: elkezdtem mesét írni magamnak Dantéról.
Spirituális felhanggal is együtt jár ez a pokoltól a mennyig vezető út Dantéval, az Isteni színjátékkal?
– Abszolút benne van. Már magában a munkafolyamatban is, a teremtésben; abban, ahogy létrehozok valamit. Ahogy Bosch oltárképein látjuk a szörnyeket, a mindenféle különös lényeket, nálam is megjelennek a minket körülvevő világ elrettentő dolgai, sokszor humorral, öniróniával. Elkezdtem újraolvasni az Isteni színjátékot; folyamatosan találok benne inspiráló motívumokat, amelyek aztán beépülnek a Dante-szobrokba, de más munkáimba is.
És mit ad itt ez a többek munkahelyéül szolgáló műterem, a genius loci?
– Nagyszerű, hogy e teremtő elfoglaltsághoz spontán módon megtaláltuk ezt a helyet. Hiszünk benne. Minden helynek megvan a maga története, és szeretnénk ebből visszaadni valamit. Eredetileg csak ki akartam bérelni itt egy csarnokot, mert kinőttem az előző műtermemet. Iszonyú romos állapotú hely volt, mindenki le akart beszélni róla. Aztán mi magunk elkezdtük felújítani, később megvásároltuk. Megtetszett, mert romosan is lelke volt, nem úgy, mint az új ipari dobozépületeknek. Ez nem csak egy mindig nyüzsgő, több embert eltartó munkahely, közösségi tér is lett belőle. Rengeteg az érdeklődő, hétvégéken különösen nagy a turistaforgalom. Megtalálnak az interneten. A napokban Oroszországból jött el egy srác, hogy megnézze a csepeli műhelyünket. Elkezdtük a Csepel Művek, pontosabban a Weiss Manfréd Művek – jobban szeretem így emlegetni – népszerűsítését. Nemrég százfős építészkonferenciát is tartottak itt. Sokat gondolkodunk azon, mit lehetne még csinálni, hogyan hozhatnánk vissza az életet, az ide kapcsolódó régi – időközben méltatlanul elfeledett és elnéptelenedett – hiányszakmák becsületét. Kevesen tudják, hogy a Monarchia második legnagyobb ipari központja volt. Nagy büszkeségünk lehetne, és tényleg rendkívül inspiráló közeg. Egy kis utcácskányi rész lett belőle a miénk. Persze jelenleg még inkább pénztemető. De része lett a munkámnak: igyekszem megőrizni, kihangsúlyozni a csarnoképületek arculatát, és közben új értelmet is próbálok adni nekik.
Sokfelé járt a nagyvilágban, de gyakran emlegeti a szülővárosához, Budapesthez való szoros kötődését. Mondhatjuk, hogy igazi lokálpatrióta?
– Budapest a kedvenc városom. Elfogultság nélkül: a legszebb. Rengeteget utazom. Lenyűgöző, gyönyörű, hatalmas metropoliszokat látok, de Budapest verhetetlen. Nagyon ki lett találva. Erre időközben egyre többen rájöttek. Kezdi visszanyerni a száz évvel ezelőtti ismertségét, méltóságát, színességét. Úgy érzem, most kezdődik az igazi reneszánsza. Külföldi vendégeim, ügyfeleim mind ezt igazolják vissza. Budapest rengeteget fejlődött, megújultak az ikonikus pontjai. Imádok itthon dolgozni. Azért is alakítottam ki így ezt a bázist, mert itt akarok alkotni. Bármit készítek külföldre, mindent innen szállítanak el Nyugatra, Keletre is. Már az atlantai sólyom is itt született. Miatta építettük be a híddarut.
Emblematikus alkotása a Groupama Aréna előtti óriási Fradi-sas. Az atlantai sólyom ennek a következménye lett?
– E két madárszobor valóban mérföldkő az életemben, a hatásuk a mai napig meghatározó. Minden munka szép és fontos, de tény, hogy ez a kettő lépték és maradandóság szempontjából egyaránt kitűnik a többi közül. A Fradi-sas ötéves múlt, az Atlanta Falcons jelképe 2018-ban került az akkorra felépült szuperstadion elé. A sasra vonatkozó megbízáskor új szobrászati technológiát kellett kigondolnom, hiszen addig főleg fával dolgoztam. Gyerekkoromtól inspirált a tatabányai turulmadár. Gyönyörű, hatalmas szobor. Többször felmentem megnézni, méregettem a léptékét. De persze nem azt akartam lemásolni. A modellezés és a gondolati anyagkísérletezések közben jutottam el a rozsdamentes acélhoz. Az épített környezethez, a stadionhoz nem is illett volna a bronz. Egy külön világ tárult fel számomra, különböző fémművesszakmákkal, mérnökökkel, alvállalkozókkal. Mély víz. Komoly csapatmunkát kezdtem menedzselni. Ki kellett találni a vázat, a figura statikáját. Egy 80-szor 80-as (betonlabda) pont tartja meg a tizenhat méteres szárnyfesztávú, több mint tizenhat tonnás madárszobrot. Tényleg ikonikus mű született, ez alapján ismertek meg igazán itthon. Az amerikaiak érdekes módon nem ezt a munkámat látták először, hanem a maszlenyica ünnepre, a moszkvai Gorkij parkba készített medvémet. Egy performansz keretében a telet jelképező faburkot leégettük, és ebből „szabadult ki” ez a bizonyos acélmedve. Sokfelé írtak erről az eseményről a világban, a The Wall Street Journal, a China Daily és a Die Welt is a nap híreként hozta. Az amerikaiak ezután kerestek rám a neten, és a Fradi-sast látva vették fel velünk a kapcsolatot. Atlantában akkor épült az Egyesült Államok egyik legkomolyabb stadionja, amelyet a 2019-es Super Bowlra nyitottak meg. A főbejárat elé szerettek volna egy szobrot, és megkérdeztek: volna-e hozzá kedvem? Először nem is hittem a fülemnek. Eljöttek Budapestre, megmutattuk a stadiont és a sast, körbevittük őket a városban. Még a hatalmas somorjai lószobromat is megnézték, amelyet Leonardo Kolosszusa inspirált. Több opciójuk volt, de akkor eldőlt, hogy engem választanak az atlantai sólyom elkészítőjének. Kétéves munkafolyamat volt. Egy évig tartott a szellemi rész: előkészítés, tervezés, a jogi procedúra lebonyolítása, a logisztika megszervezése. Aztán hét hónap itthoni alkotói munka, majd öt hónap kint az összeszereléssel. Jóformán csak magyarokkal dolgoztunk; ötven szakembert vittünk ki magunkkal több turnusban, akik a szoborállítás folyamatának különböző fázisait végezték el.
Atlanta egyik legforgalmasabb helyére, a Mercedes-Benz Stadion, a CNN és a Coca-Cola Company központjának háromszögébe került a sólyom. A madár előtt egy méretes tábla kulturális nagykövetként hirdeti, hogy a szobor Magyarországról érkezett, Budapesten készítette Gábor Miklós Szőke… Idén sikerült kijutnunk a Super Bowlra, így most láttuk teljes pompájában. Alatta embertömegek, a közvetítésekben szerepel, minden szünetben megjelent a világ jelenlegi legnagyobb kivetítőpaneljén. Hatalmas élmény és büszkeség, de szerintem nem csak nekem, hanem egész Magyarországnak.
A Plácido Domingo koncertjével augusztusban felavatott szegedi stadion és sportkomplexum, a Szent Gellért Fórum elé került egy alkotása: a fekete párduc. Itt elsősorban nem lécekből, lamellákból, hanem háromszögekből építkezett. Ez most stílusváltás, kísérletezés?
– A szegedi az első köztéri szobrom, amely ilyen háromszög alakú idomokból épült fel. A fekete párduc természetesen Grosics Gyulára utal. A fiatalkori fotóit nézve szikár az arca; beugrott, hogy geometrikus, háromszögformák illenek hozzá. A párduc fejét próbáltam úgy megfogalmazni, hogy Grosics karaktere, erős, szikár, „geometrikus” arcberendezése is benne legyen. És ezt vittem tovább a párduc alakjába. Most ez a háromszögekből való építkezés foglalkoztat. Ebben a szellemben készült az az oroszlán is, amelyet egy kazincbarcikai körfogalomban helyeztünk el. Igazából minden szobrom más, de valahogy következnek is egymásból. Ha jobban megnézzük, az Atlanta Falcon teljesen más, mint a Fradi-sas. Az utóbbi vékony, párhuzamos „vonalakból” áll. Rajzszerű. A sólyom nagy, geometrikus foltokból. Messziről olyan, mintha festmény lenne. A megtörő napsugarakkal, az árnyékokkal játszottam. A MOM-nál lévő méhrajszobrom előzménye az örvényben forgó halak voltak. Itt a spirál, a tölcsérforma jelenik meg visszatérően, de más-más módon. Szóval megvan a műveim evolúciója.
